Csak úgy sétálgatok – Először a magasban

Magas-Tátra, 1992 július

Szégyen, de a pontos dátumot nem írtam fel sehova, még a képek hátuljára sem. Még mindig 1992-ben járunk, az eszköz továbbra is a családi FED-2, és irány a Tátra! Először láttam közelről igazi magashegységet, még ha csúcstámadások és komolyabb felkészülést igénylő túrák nem is voltak. A blogban (és az albumban) szereplő pár fotó két túrát idéz fel.

Volt katonatársammal, feleségével és egy gyerekkori barátommal, na meg egy Trabanttal indultunk neki a Tátrának 1992 júliusán. A tátracsorbai kempingben, sátorban laktunk, amikor felmentünk a hegyek közé, a Csorba-tóig közlekedő fogaskerekű vasút volt a közlekedési eszköz.

Ha jól emlékszem a képek alapján, először csak felszaladtunk a Poprádi-tóhoz, mintegy akklimatizálódás gyanánt, a közelben levő jelképes temetőben (ahol minden turistának, hegymászónak van emlékhelye, aki a Magas-Tátrában vesztette életét) megpróbáltam megkeresni az 1982-ben lavinabalesetben elhunyt három barlangász: Lukács László, Vidics Zoltán és Szép Tímea emlékhelyét, de nem találtam – legközelebb majd jobban körülnézek.

Menedékház a Poprádi-tónál

 

Először, ami meglepett, az utak kiépítése. A szlovák (akkor még csehszlovák, de csak pár percig) turistajelzések, útbaigazító táblák már akkor is példásak voltak, ezekhez hasonlót itt csak mostanában, az új Kék kör-jelzésekkel tudtunk elkészíteni. A turistautak kőlapokkal és -tömbökkel burkoltak, ami a figyelmetlenebb túrázónak (és annak, aki mondjuk sportcipőben indul neki) akár a bokájába is kerülhet.

Az emlékek (és a fényképek) alapján visszakutatva a következő napon Csorba-tótól  Tátraszéplakig utaztunk az elektricskával, majd a Felkai-völgyben a Sziléziai házig, onnan a piros jelzésű Magistrálán a Batizfalvi-tóig túráztunk, és Felsőhágiban ért véget az út, szintén a vasútállomáson.

A Felkai-völgy sétaútjának tetején az őszinte meglepetés fogadott: menedékház helyett (gyanánt) modern szálloda fent a  hegyen, csak gyalogosan megközelíthetően! Akkor persze még a „tátrai serpákról” sem tudtam semmit. Aztán kiderült: a régi Sziléziai ház 1962-ben leégett, a mostani épületet 1968-ban adták át. A Felkai-tó körbejárása után pedig következett a legendás tátrai turistaút, a piros jelzésű Magistrála útvonala balra, nyugatnak fordulva, fentről a Gerlachfalvi-csúcs, a Kárpátok legmagasabb hegye figyelt.

A Felkai-tó partján

A nyitottabb részeken át lehetett látni a Vág völgyén túlra, az Alacsony-Tátra halmaiig, majd egy szempillantás múlva záródtak a felhők, és sűrű tejfölben haladtunk, az út nagy lépőköveinek kísérteties visszhangjától kísérve. A Batizfalvi-tó újabb élmény volt: kopár, itt-ott hófoltos hegyoldalak között csillogó kék víz, belőle, mint két sziget, két hatalmas kőtömb állt ki. „Újszülöttként” minden új volt, amit egy magashegység csak nyújthatott.

Az igazi nagy falat a második túra volt: Csorba-tótól a Fátyol-vízesés érintésével (jó kis kapaszkodóláncos rész, a Rám-szakadékot leszámítva akkor láttam először ilyesmit) a Lorenz-hágón átlépve (szó szerint), a Wahlenberg-tavak érintésével a Szoliszkói-házig (a tátrai káposztalevest azóta is imádom), és vissza Csorba-tóig gyalogoltunk.

A vízesés aljáig kényelmes, itt-ott fenyőgyökerekkel tarkított út vezetett, majd következett a feketeleves. A fal elvileg lánc nélkül sem okozhatna különösebb nehézséget – ha száraz lenne. A permetező víz miatt csúszóssá lett sziklákon azonban kell mindenképp a biztosítás, és felérve maga a csoda várt. A törpefenyőövet elegánsan kifelejtette ez az útvonal, a fák közül egyből a sziklás területre kellett felmászni. Visszatekintve pedig úgy éreztem, mintha valóban a világ végén lógatnám le a lábamat, a tavon túl pillantva maga a nagy semmi, az üresség látszott csupán.

Alant a nagy semmi

Innentől az igazi magashegység következett. Egyre jobban szűkülő völgy, egyre magasabb és vadabb hegyoldalakkal szegélyezve, július ellenére itt-ott hófoltokkal. Egy – látszólag – örökre befagyott tó (Döller-tó) után a jelzés élesen balra és meredeken felfelé kanyarodott, közeledtünk a Lorenz-hágóhoz. A hágó olyan, mintha egy kerítésen mászna át az ember: pengeéles sziklafal, két oldalán kapaszkodóláncokkal könnyítve az utat. A sziklaél tetején ücsörögve aztán varázslatos panoráma bontakozott ki, a Wahlenberg-tavak látványa.

Panoráma a Lorenz-hágóból

Az út innen már könnyed volt, fokozatosan ereszkedett a sziklák, majd a törpefenyők között, egy kis, épp hogy csörgedező, jéghideg vizű forrás után a Szoliszkó-házhoz értünk. A macskaugrásnyira levő hegycsúcsra már nem sok energiánk volt felmenni, inkább a legendásan finom tátrai káposztalevest kanalaztuk a ház vendéglőjében, sörrel leöblítve, majd visszasétáltunk a Csorba-tóhoz.

Könnyednek tűnő kis túrák voltak tehát,  kétezer méter fölé csak a Lorenz-hágóban mentünk, igazság szerint a nyaralás és a kirándulás közötti kis átmenet volt inkább. Kis kóstoló egy igazi magashegységből, aminek érdemi folytatása azóta sem lett, egy-két kisebb látogatástól eltekintve.

A túra teljes fotóalbuma itt található.

Csak úgy sétálgatok – Zemplén, 1992

Sátoraljaújhely–Boldogkőváralja, 1992. április 26–május 2.

 

Természetesen nem az első túra az életemben, de mindenképp az első, amiről szinte teljes fotódokumentáció van. Még filmes géppel készült, ma, a digitális világban nem negyvenhárom, hanem több száz fotó született volna. A lényeg talán így is átjöhet.

Mint mindent, ezt a túrát is a Másfélmillió lépés inspirálta. Édesapámmal ketten, „hátunkon a házunk” módszerrel vágtunk neki 1992 áprilisának végén a Zemplénnek, a sátoraljaújhelyi vasútállomásról kiindulva. Hátizsák (szigorúan csővázas), benne a sátor (kínai gyártmányú „kutyaól”, műanyag fóliával megerősítve az eső ellen), hálózsák (ez már pehely), na és élelmiszer. Közel egyheti konzerv, kenyeret meg az útba eső falvakban vásároltunk. Aztán a konzervek kérdésére és a falusi boltok választékára még visszatérek...

A Zsólyomka-völgyön, a zöld jelzésen indultunk tehát Sátoraljaújhelyről, és utána következett – Rockenbauerékkel ellentétes irányban – az Országos Kék. Fénykép erről a szakaszról, a felfelé kapaszkodásról, a Másfél millióban említett „négy nyeregről” nem készült, csak első táborunkról, a Nagypál-kútnál.

Tábor a Nagypál-kútnál

A Zemplén – vulkanikus hegység lévén – telis-tele van forrásokkal, a hegység többségének gyéren lakott mivolta miatt patakok felső folyásainál is bízvást tábort verhettünk, a vizük kristálytiszta és iható volt. A források még a jelzetlen utak mellett is szépen foglaltak, karbantartottak voltak.A második napon ereszkedtünk le a Hegyközbe.  

A Zemplén keleti vonulatainak falvait érintve (Nagyhuta, Kishuta, Bózsva) jutottunk a széles völgybe. Nagyhután a kocsmában kisebb meglepetést keltettünk a törzsvendégek körében, amikor ketten ittunk egy üveg sört, milliméterre pontosan szétosztva. Az egyikük át is szólt a szomszéd asztaltól: „hát a colostokot (sic) ne hozzam ki?” Azóta sem szeretek sört inni túra közben, elfáraszt, álmosít, lelassít. 

Bózsva (a faluba betérve hatalmas, öreg nyárfa fogadta a vándort egy nyomós kút mellett, vajon megvan-e még?) után a megszüntetett Hegyközi Vasút nyomvonalán vándoroltunk, egyre közelebb Füzérhez. Meglepő volt, hogy macskát Füzérkomlóson láttunk először (pedig van minden faluban, csak úgy látszik, a zempléni macska az átlagnál is csavargósabb természetű), és kutyából is csak az általunk „kelet-zempléni törpekutyának” nevezett apró termetű keverékek ugattak ránk a kerítések mögül.

Sátorhelyünk végül – az egyetlen hely, ahol sem forrás nem volt, sem pedig a patakból nem lehetett inni – a Komlósi-völgyben lett, pazar kilátással a füzéri várra.

 

Feltűnik a füzéri vár

Másnap, április 28-án nyirkos időben osontunk végig Füzér utcáin, egyből a várat megcélozva. A manapság oly nagy elánnal zajló felújításnak akkor még nyoma sem volt (emlékszünk a Másfél millióban elhangzott mondatra: „jöhetnek a törökök, újra várakat építünk”?), a rom a maga felségességében trónolt a hegytetőn. A fal alatt nem sokkal, a sziklák közti csekély termőföldön megkapaszkodva sárga és lila törpe nőszirmok virítottak, felfelé tekintve a látóteret csak a vár szimbólumának is tekintett gótikus kápolnarom zárta le.

A gótikus várkápolna Füzéren

Az idő továbbra sem javult, amikor a Milic-csoportnak nekivágtunk. Csata-rétig viszonylag kényelmesen emelkedő, széles úton, majd a vadászház után az erdőbe bebújó, egyre meredekebb ösvény vezetett fel a Zemplén tetejére. Rockenbaueréknek könnyű volt: ők itt lefelé haladva egyfolytában pásztázhatták, filmezhették a tájat, míg mi nyakunkat tekergetve, vagy az egyre sűrűbb pihenőkön meg-megállva gyönyörködhettünk a tájban. Az emlékmű roncsait (valamiért) nem találtuk, nem is kerestük, a Milicen jártunknak egyetlen bizonyítéka egy régi Országos Kék-tábla, ahol a „végpontja” szót a Lászlótanyáig, majd Hollóházáig hosszabbításkor fehér festékkel kenték le.

Itt kezdődött, és itt fejeződött be hajdan a Kék

A Milicről lefelé ismét szép széles út kanyarog a hegyen, néha pazar kilátással Kassára. Aztán Lászlótanya (a volt Károlyi-kastély még nem volt bekerítve, a parkban álló Kéktúra-emlékművet szabadon meg lehetett csodálni), majd egy gazos lejtőn Hollóháza következett. Kisebb bevásárlás után itt is csak áthúztunk, fel a következő hegyre, amelynek oldalában – a Kréta-patak völgyében – vertünk tábort. Másnap, rövid, lazító séta után az Aranygombos Telkibánya várt.

Telkibánya talán nem tűnik többnek, mint egy átlagos hegyi falu, sokan nem is hallották még a település állandó jelzőjét, vagy ha igen, nem is tudják mire vélni. Trianon előtt az erdélyi, felvidéki bányák el is homályosították ennek a kicsiny, mégis olyan fontos lelőhelynek a képét. Aranyat már az Árpád-házi uralkodók korában bányásztak itt, városi rangra azonban csak Nagy Lajos emelte, 1341-ben. A XVI. századra kimerülni látszottak a telérek, jó kétszáz évvel később Mária Terézia rendelte el a bányák újranyitását. Konczfalva a leggazdagabb telérek közelében, a Vörös-víz felső folyásánál épült a bányászok számára. Az ércek kitermelése véglegesen 1890-ben szűnt meg, bár az 1950-es években átfogó kutatásokat végeztek az esetleges újraindítás érdekében.

Konczfalva romjai

Másnap reggel a patak mellett indultunk Telkibánya felé. Az országút mellett fakad Mátyás király kútja, és mellette Szép Ilonka sírja. Tompa Mihály ide, a Zemplénbe, Vörösmarty a Vértesbe helyezi a legendát, így az „ismeretlen leány sírja” két, egymástól igencsak távol eső helyen is fellelhető az országban. A forrás fölött, a hegyoldalban nyílik a Telkibányai Jegesbarlang. A 23 méter hosszú üreget mesterségesen tágították, jelenleg zárva van, egyesek szerint facsemetéket, mások szerint a vadászok zsákmányát tartják, jegelik benne. Az Országos Barlangnyilvántartásban mindenesetre nem szerepel, talán természetes voltának alig felismerhetősége miatt.

Mátyás király kútja és a jegesbarlang

Telkibányán a múzeumot nem találtuk még nyitva (korán kelős túrákat tartottunk), de élelmiszerboltot és sörözőt igen. Az előbbiben szerettük volna felújítani készleteinket, de újfent meg kellett állapítanunk: faluhelyen nem élnek konzervvel az emberek. A készételek közül csak lencsefőzelék volt a polcokon, igaz, szédítő változatosságban, ami a feltéteket illeti. Lehetett választani, hogy húsgombóccal, vagy pedig lecsókolbásszal dúsított lencsén akarunk-e élni az elkövetkező pár napban, így vettünk mindkét fajtából.

A változatosság kedvéért esőben kapaszkodtunk fel Telkibányáról a Kő-patak völgyében, mellőzve a falu szélén található geológiai feltárást, ahol szép csíkos riolitokat lehet gyűjteni. Egy kisebb nyergen (esőben) áthaladva lefelé vezetett az út, egészen a Dérföldi-forrásig.

A hely nem várt komforttal kecsegtetett minket. A – természetesen – foglalt és jó vizű forrás mellett kiépített tűzrakóhelyre és padokkal is ellátott esőgombára bukkantunk. A sátrakat villámgyorsan felverve az esőgomba széles teteje alatt meg tudtuk szárítani a hátizsákban átnedvesedett holmikat.

Csinos kis táborhely volt! 

Még esőben gyalogoltunk le Rostallóra, aztán az Ördög-völgyön, foltos szalamandráktól és égszínkék meztelencsigáktól kísérve felfelé, egészen a Mlaka-rétig. Kicsiben tapasztalhattuk itt a medencehatást: a Hegyközben, a Milic-csoport és a Zemplén déli gerince között megszorult, és szakadatlanul öntözte az erdőt a felhőtömeg, odafent, 500 méteren meglepően ragyogó napsütés fogadott minket. Az Istvánkúti-nyírjesben (figyelmeztető tábla ide, szorgos keresgélés oda) egy árva viperát nem láttunk, pedig az egyik kiemelt élőhelye az országban, és a kíváncsi ember bizony keresné, ha csak egyetlen fotó erejéig is. Úgy tartják, nem pech, hanem szerencse, ha megpillantunk egyet e védett hüllők közül.

A Pengő-kő tetejére természetesen fel kellett mászni az odatámasztott, eléggé stabilnak tűnő falétrán, majd a Dorgó fenyveseiben kezdtük meg a lassú ereszkedést, közben jobbra-balra tekingetve táborhely után. A Puskás-patak felső folyásánál (a víz krisztálytiszta volt, nem sokkal feljebb fakadt egy foglalatlan forrásból), csodálatos ibolyamezőn vertünk végül sátrat.

Másnap Regéc várában igazán ragyogó napsütés várt. A kora hajnali táborbontás után a várhoz vezető kék romjelzés kiindulópontja melletti kis asztalkánál reggeliztünk, majd irány az akkor még igencsak romos (bár kitisztított, kigazolt) erősség. Azóta gyakorlatilag újjáépítették, talán érdekes az alábbi képet megszemlélni: ilyen volt bő húsz évvel ezelőtt!

Várfal és ragyogó égbolt Regécen

Mogyoróska után, az Arka-patak völgyében már kifejezetten nyári melegben gyalogoltunk, ám a lábáztatást szívesen kihagytuk volna. A kék jelzés ugyanis többször kelt át a patak egyik partjáról a másikra, hol mocsarassá taposott tehénlegelőn, hol pedig a vízben álló, igen hiányos köveken.

Az utolsó állomás a boldogkői vár volt, gyors körbeszaladás (ittunk-e ünnepi sört a vár büféjében vagy sem, erre igazság szerint már nem emlékszem) a falakon belül, és jött a szó szerinti célegyenes. Azaz az országút, árnyék nélkül, az egyre melegebb időben, a boldogkői vasútállomásig. Vonat, átszállás Szerencsen, késő esti érkezés a Keletibe, egy gyors virágvásárlás Anyák napjára, és aztán tényleg elmúlt ez az egyhetes varázslat. 

A túra teljes fotóalbuma itt látható

Csak úgy sétálgatok – a kis-Remete-kör

Remete-szurdok és környéke, 2015. november 6.

Könnyednek tűnő kis séta a Budai-hegyekben, egyrészt nosztalgikus, másrészt jövőbe mutató. Jó tizenöt éve ugyanis a környéket keresztül-kasul bejártuk társaimmal új, feltárásra váró barlangok után kutatva, továbbá a Kék kör általam megválasztott útiránya pont errefelé érkezik majd záró szakaszához...valamikor.

Máriaremete, a Csatlós utca vége. Autóval eddig, és ne tovább: természetadta sorompó, egy hatalmas kőtömb zárja el az utat a kíváncsi (és fölöttébb kényelmes) emberek elől. Ha erre akarsz továbbmenni vándor, használd természet adta lehetőségedet, a lábaidat!

Még az „útzáró sorompó” is a tájba illik

Ezen a szép novemberi napon nem a szurdoknak vettük az irányt, hanem balra felfelé, a kék körsétaút jelzésen. Itt-ott a fákon még láthatóak a régi, piros körsétaút jelzései is, aztán a Hosszú-erdő-hegy orrára felkapaszkodva fokozatosan eltűnnek. Ha már a kék: talán nehezen hihető, de a Budai-hegységnek ezt a részét az Országos kék jelzés csak 1985 óta érinti, előtte a mai sárga nyomvonalán haladt Zsíros-hegytől Máriaremetéig. 

A lehullott levelek miatt szinte csak sejteni lehetett az ösvényt, és a kaptató is jobban megszuszogtatott, mint ahogy ezt a térkép alapján gondolta volna az ember. A Hosszú-erdő-hegy orrán felfelé viszont – az út egy darabig a házak kerítése mentén halad – lépésről lépésre lehetett gyönyörködni a hegyvidék panorámájában, „átnézve” a Kék távolabbi, az első szakaszban bejárt részeire.

Napsütötte őszi erdő a Hosszú-erdő-hegy oldalában

A hegy délkeleti végén, némi lejtő után síkba hajlott az út. Kényelmesen lehet haladni egész Remeteszőlősig. Sziklakibúvások jelezték a Rácskai-kőfejtő közelségét, amelynek barlangját annak idején még kutatni is próbáltuk, a remélt hatalmas rendszer feltárása helyett azonban jó néhány, a bányameddőből gyűjthető lemezes kalcittal lettünk csupán gazdagabbak.

A nem régóta önálló Remeteszőlős szélső házai mellett fordult „irányba”, a Remete-szurdok felé az út. Ahogy a napsütötte hegyoldalt elhagytuk, az árnyas, mély szurdokban nagyjából tíz fokkal hűvösebb idő fogadott. Ha már a Szurdok, nem lehet szótlanul elmenni dr. Pápa Miklós emléke (és emléktáblája) mellett. A Társadalmi Erdei Szolgálat létrehozója, a Budai-hegység második világháború utáni útikalauzainak szerzője (az utolsó, 1982-ben kiadott már posztumusz: a kéziratok alapján rendezte sajtó alá a közelmúltban elhunyt turista és barlangkutató, dr. Dénes György), aki nem érhette meg, hogy szeretett Szurdokában az Országos kék jelzés vezethessen.

A Remete-szurdok útjain

A szurdokot az Ördög-árok igen jól karsztosodó dachsteini mészkőbe vájta, a szakadék felső peremén található Hétlyuk-zsombolytól a régészeti leleteiről is híres Remete-barlangig összesen tizennégy kisebb-nagyobb üreget ismernek a barlangkutatók. A lehetőségek határtalanok, még ha e sorok írójának (természetesen kutatócsoport tagjaként) évek alatt sem sikerült komolyabb áttörést elérnie a remélt „Nagy-Remete-rendszer” megtalálásában.

Pápa Miklós emléktáblájától szelídült a völgy, az oldalfalak egyre távolabb és távolabb kerültek,  meredekségük is enyhült, a völgytalp is egyre lankásabbá vált, szinte a Városligetbe illő széles sétánnyá változott a turistaút. Egyszer csak elértük a hegyoldalban vezető kék körjelzést, majd az Ördög-árok hídját: körbeértünk.

A túra teljes fotógalériája itt található.

Csak úgy sétálgatok – Nagykovácsi fölött

Nagykovácsi–Remeteszőlős, 2015. október 31.

 

Nos hát, itt volnék megint. A hosszú hallgatásnak oka volt, reményeim szerint ezek az okok lassan elmúlnak, és újra az év eleji, töretlen lendülettel láthatok neki a blogírásnak. Nagyobb túrákat és aktuális beszámolókat jelenleg nem tudok ígérni, ellenben készülnek a nosztalgiabejegyzések, egészen 1992-ig visszamenőleg, beleértve a blogon már elkezdett, és a valóságban befejezett Budai zöld utat és a Pest megyei pirosat is. Azért az erdőillatot sem feledtem!

2015 októberének utolsó napja. Ragyogó napsütés, és az előző hétvégi csodálatos gombatermésen felbuzdulva indultam neki a Nagykovácsi fölötti hegyoldalnak, ahol jó néhány éve tömegével nőttek a lila pereszkék. Nos hát most nem nőttek, sőt, az éjjeli hidegeknek hála, egyre kevesebb gombát lehetett látni, azok sem tűntek ehetőnek, ami pedig határeset volt, nem termett belőle annyi, hogy érdemes legyen leszedni és bevizsgáltatni.

Nagykovácsi, Posta buszmegállóból (pedig a Községházánál kellett volna leszállni) indultam, és két túrós batyu, na meg egy kis flakon narancslé vételezése után hajrá neki a hegynek. A piros jelzés – hm, ezt is végig kéne egyszer járni, Csillaghegytől a Kevélyeken, Sikároson át, Dömösnél egyet fordulva Dobogókő, Pilisszentkereszt, Kopárcsárda érintésével ér a Zsíros-hegyre, majd a most bejárt szakasz (Nagykovácsi fölött) következik, innen még a János-hegy, Makkosmária felé is elvezet, és Budaörsön van vége –, mintegy nyolcvan kilométeren át tekereg. Izgalmasnak tűnik!

Nagykovácsi részletes útjelző táblája

A hajnali fagyok hajszálvékony jégkéreggel vonták be a meredek aszfaltutakat, figyelnem kellett nagyon, hova is lépek, árnyékba nem volt szabad! A pár évvel ezelőtt még meglevő kaput lebontották, a vadvédelmi kerítésnek is csak a nyomai látszanak, az „erdő kapuját” csupán egy nagy szikla jelzi. A környék ezek szerint végleg megszűnt a kiváltságosok vadászterületének lenni. Azt viszont nem értem, hogy a teljesítménytúrák és egyéb mozgalmak rendezéséhez miért nem elég maga a turistajelzés, miért kell hol Barbie baba-rózsaszín festékszóróval (fára, kőre, mindenhova, talán csak a levegőre nem festve), hol pedig az ágakra kötözött tiritarka műanyagcsíkokkal még rátromfolni?

A Kopasz-oldalban (ami csak néhol, de ott legalább nagyon) kopasz, emelkedett az út egyre feljebb, de mindenképp lankásabban, mint Nagykovácsi szélső utcáin. Tulajdonképpen kicsit büszke is voltam magamra, hogy ennyire edzetlen állapotban ilyen lendülettel túl tudtam lenni a szintkülönbség nagyján.

Őszi giccs

Az őszi erdő nemhogy csodálatos, inkább egyenesen giccses volt, most itt nem kívánok tobzódni a színekben, illatokban, hangulatokban, megtették már azt mások sokszor, sok helyen. A természet kezd már téli álmába fordulni, ahogy hullanak a levelek, úgy hallgat el minden, csak a szajkók rikácsolása és egy-két harkály kopácsolása verte fel a csendet. Lejjebb, Remeteszőlősre érve egy cinke téli, keresgélő pisszegését is hallottam egy fáról. 

Pillantás a kerítés fölött, Remeteszőlősről a Remete-hegyre 

 

Remeteszőlős, és általában a budai agglomeráció tükrözi az elmúlt huszonöt év változásait, eseményeit: a földből hirtelen kinőtt kastélyok, méretes villák, amelyek jó részén kint van az „eladó” tábla, a hirtelen jött (új)gazdagodás hosszú távon nem állta meg a helyét. Az út (a Vöröspocsolya után a piros sávról a piros kereszt jelzésre tértem le) némi tereléssel a 63-as busz Mészégető megállóhelyéhez vezet, gyakorlatilag a semmi közepén terpeszkedik egy lakópark, a névtáblájáról leesett betűt senkinek nem volt késztetése pótolni, előtte, az utcafronton szupermarket méretű, ám elég néptelen élelmiszeráruház. Talán jobban nézett volna ki erdőnek a környék, ami azelőtt is volt?

A túra teljes fotóalbuma itt látható.

Irul-pirul 7. – Tanyák a homokon

Pest megyei piros 7. szakasz: Csévharaszt–Hosszúberek-Péteri vasútállomás 2013. szeptember 7.

Csévharaszt határa, Vasad külterülete, tanyák, művelt és parlagon heverő földek. A puszta nem igazán puszta, talán ez az igazi, ősi állapota a homoki erdőkkel, még ha nem is a fenyő és az akác az eredeti fája. Visszatekintve nem volt rossz választás a Pest megyei piros út végigjárása, a néha rettenetesen fárasztó, monoton gyaloglás mellett (ebből volt kevesebb szerencsére) izgalmas tájakat ismerhettem meg, egy olyan szeletét az országnak, amiért nem igazán tolonganak a természetjárók.

Külterületi út ez, mellőzi a sűrűbben lakott területeket. Csévharaszt szélét épp csak érinti a piros jelzés, Vasad mellett egy igazán bájos tanyabokron, annak központján áthaladva a szintén a „senki földjén” található Hosszúberek-Péteri vasútállomásig vezet.

Csévharaszt szélét megszállták a lovasok! Akácsorok között tapodva a homokot, egyszer csak topogásra-kocogásra figyeltem fel. Ügetősulky elé befogott ló trappolt mögöttem, a tréner fekvő helyzetből irányította, mellette kócos kutya loholt. Újra a borókás kedvéért elhagyott Gombosi-erdőben gyalogoltam, nyárak, akácok, fenyvesek között. Vasadnak ez a része hivatalosan is a Külterület névre hallgat, faágakból álló, természetesnek tűnő kapun léptem be a tanyaközpontba.

Vasad Külterület kapuja

Elhagyatott és lakott tanyák között, a szerencsére nem túl mély homokot taposva, kisebb erdőfolt után – egy kanyaron túl a híres kutyamenhelyre vezető utat mellőzve – értem be a házak közé. Az egyik bokorban valami furcsa neszre lettem figyelmes: egy fekete nyuszi legelészte a leveleket két lábra ágaskodva. A turistautak.hu térképén itt egy "ismeretlen falat" jelölnek, a tanyaközpont túlsó szélén talán fény is derült a titokra. Egy gondozott gyeppel bevetett üres telken szobrok, szobortöredékek díszelegtek, ezek szerint egy szobrászműhely alkotása lehet a falmaradvány is? A világhálón tulajdonképpen mindent meg lehet találni: Karcag Éva hozta létre műtermét és alkotótáborát Vasad külterületén. Még egy elhagyatott ház, utána egy tanya, szemmel láthatólag gazdával, és következett újra a homoktaposás.

A távolban már a Gödöllői-dombság tűnik fel

Északkeleti irányban, akácosok majd szántóföldek között vezetett a jelzés, az út menti vadrózsabokrokon már piroslott a csipkebogyó - de hol volt még a dér csípése! Szeptember elején jártunk csupán. A Vasadi (2.) főcsatorna ottjártamkor szárazon tátongó medre fölött egy kis hídon átkelve feltűnt Feketepuszta tanyaépülete, majd alig egy kilométer után Hosszúberekpuszta és a 4-es főút. Az országúton (szerencsére) keveset kellett sétálni, jobbra kanyarodva Hosszúberek házai közé, majd Hosszúberek-Péteri vasútállomására jutottam. Pénztár itt már rég nincs, a nemrégiben kihelyezett jegyautomaták sem működtek. Maradt a padon elnyújtózva vonatra várakozás, és a jegy megvásárlása a kalauztól.

A szakasz teljes fotóalbuma itt látható.

Kéken körös-körül 1. – Az alattomos Budai-hegység

Kék kör 1. szakasz: Hűvösvölgy–Rozália téglagyár 2015. március 15.

A mára már legendássá vált Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatot 1979-ben mutatták be, akkor tizenkét éves voltam. Rockenbauer Pál azóta már rég az égi turistaösvényeket járja, de biztosan boldogan tekint le a felhők közül: Gyenes Károly és csapata előbb a Dunát, majd a Tiszát evezte végig, megszületett a Hazajáró – mindezt a legelső sorozatnak köszönhetjük. Most, a négyszer tizenkettőhöz közeledve épp ideje, hogy én is „elinduljak egy úton”. A kék jelzés közben körbeérte az országot, miért is ne lehetne így menni? A kiindulópont legyen mondjuk Hűvösvölgy, és ide is érkezünk meg...majd valamikor.

A cím némi magyarázatra szorul: talán a kondíció hiánya vagy az épp aktuális fáradtság tette, de igencsak meggyötörte lábainkat ez az alig tizenöt kilométeres út. És hol van még a vége, hol vannak még a keményebb emelkedők? A Hármashatár-hegy–Vihar-hegy–Virágos-nyereg hullámvasút térdet próbáló emelkedőit-lejtőit jártuk március idusán.

A kiindulópont Hűvösvölgy, az első bélyegzőhely a Gyermekvasút állomása. Meglepetésre – a csuda járkált erre mostanában, kommersz egy hely – az állomásépület falán dr. Vízkelety Lászlónak, a Kék túra újra(el)indítójának emléktáblájával találkoztunk. Na, ezt sem tudtam eddig, jó is lesz megjegyezni, felírni, a köz elé tárni! Mint ahogyan az eddigiektől eltérően (Pest megyei piros, Budai zöld) árgus szemekkel fogom figyelni a tájékoztató táblákat, a bélyegzőhelyeket, és minden egyéb, a túra infrastruktúrájával kapcsolatos jelenséget is.

Innen indultunk a Kék körre: Hűvösvölgy, a Gyermekvasút állomása

Szóval Hűvösvölgy, indulás. Szűz kéktúrázóként gondoltam volna, hogy állomási keletbélyegzőt adnak a pénztárban, de nem: a forgalmi iroda előterében bélyegzőpárna és Kék túra-bélyegző várja a pecsételésre éhes túrázót. Aztán már csak az igen forgalmas Hűvösvölgyi úton (sohasem szerettem ezt az átkelést, eléggé beláthatatlan kanyarban fekszik, hirtelen előbukkanó autók veszélye!) kellett túljutni, és a leégett Balázs vendéglő mellett egy kis hídnál elkezdődhetett az igazi Kék.

A régi városhatárt súrolva, a Vadaskerti-hegyet kerülgetve, enyhén emelkedő úton indultunk. A tavaszi hétvége tömegeket csalt ki az erdőbe: futók, kerékpárosok, kutyások, kirándulók nyüzsögtek szinte méterenként, néha nehéz is volt saját tempót tartani. A Glück Frigyes út – majd a végén, az Árpád-kilátónál (az utóbbi időben -pihenő) kiderül, ki is volt ő – a hármashatárhegyi volt vitorlázó-repülőtérre tekint ki, majd éles jobbkanyarral követi Mátyás király vadasparkjának határát, egészen a Határnyeregig.

Ideje a táblákkal, jelzésekkel is foglalkozni: az utóbbi időben a természetjárás – és kiemelten a Kék – komoly kormányzati támogatásban részesült. Itt-ott már találkozni az új típusú, egységes útjelző táblákkal, amelyeken a hely nevén, tengerszint feletti magasságán (ez idehaza újdonság) kívül az összes érintett jelzés iránya, célja fel van tüntetve. A kihelyezés rendszerét nem ismerem, csak reménykedni tudok, hogy a Hűvösvölgy környéki táblákat még festik valahol. A jelzések azonban frissek, felújítottak, és nemcsak a kék sáv. A Határnyeregben azonban még a régi, viseltes fatáblákkal találkoztunk, szinte olvashatatlan feliratokkal. A kéket jelző táblát pedig jóval odébb, az Oroszlán-szikla felé haladva, a hegyoldalnak támasztva találtuk meg.

 Kilátó vagy pihenő, ez itt a kérdés

Következett az Árpád-pihenő, amit nem véletlenül említek most ezen az újabb keletű nevén. Bizony, gyerekkoromban még „kilátónak” titulálták, aztán szép lassan elkezdtek előtte emelkedni a lakóházak, a panorámát eléggé csökkentve. Itt található a Hűvösvölgytől idáig tartó Glück Frigyes út névadójának emléktáblája. A Svábhegyi Egyesület volt elnökének javaslatára épült meg a János-hegyen az Erzsébet-kilátó, és 1929-ben az Árpád-kilátó is.

Böki a csőrömet egy ideje, és most, a jelzés újrafestése után még szembetűnőbb: rendben van, hogy az Árpád-kilátóhoz vezető „omega”, azaz a kék jelzés nagy kurflija hagyomány, de a környéket nem ismerőkben talán kis zavart kelt az egymástól alig pár méternyire futó két kék sáv. Talán egyszerűbb lenne egyenesen továbbvezetni, és egy kék háromszög jelzést kivinni a kilátóhoz? Az ördög tudja...

Fenyőgyöngyéig – talán a felségterületét zavartuk meg? – egy holló kísért minket harsány korrogással, hol mögöttünk, hol pedig előttünk repülve. Egyszer sikerült is lekapni, amint egy fenyőfa ágáról bosszankodott felénk. Mindezidáig gyönyörű, kora tavaszi napsütésben haladtunk, innen aztán jött a feketeleves. A kedvre, sőt, a kondícióra is komoly hatással van a Nap elbújása, a hirtelen feltámadó hideg szél. A Hármashatár-hegy oldalának már ebben a nem sok jót ígérő időjárásban vágtunk neki, a hegytetőn pedig mintha egy hónappal visszapörgettük volna a naptárt, az idő inkább a telet idézte.  

Kissé lehangoló időjárás a Hármashatár-hegyen

A bezárt étteremmel – alternatív bélyegzőhely! – meg se próbálkozva vettük az utunkat a hegy teteje, az átjátszótornyok felé. Az egyik oszlopon ott is van az egyedi, HHH feliratú pecsét. Odaérve egy kisebb csapatot láttunk, akik elmélyülten vizsgálták, de igazolófüzetet nem láttunk náluk. A panoráma még így, borús időben is pazar volt, az ezután következő „hullámvasutazásra” azonban az egyre hűvösebb, szelesebb idő is rányomta bélyegét. Ugyan jártam már itt régebben, de  vagy az évek múltak, vagy a hegyoldal lett meredekebb.

A Virágos-nyeregben ért a következő kellemetlen meglepetés: ősszel még volt itt egy „üvegtigris” (lakókocsiból átalakított büfé), fentük is a fogunkat a  kávéra, de csak hűlt helyét találtuk. Bánatosan bélyegezve láttunk neki a Csúcs-hegy északi oldalában futó Guckler Károly (székesfővárosi erdőmester, erdőfőtanácsos, a róla elnevezett út kiépítőjéről elnevezve) útnak.

A Virágos-nyeregbe érve a Nap is kisütött

Az utolsó tortúra a Csúcs-hegyről lefutó térdgyilkos lejtő volt. Az út ugyan szerpentinezik, de az esése elég meredek, nagyjából a Budai zöld jelzés kiágazásáig. A volt turistaház felé elmenni már nem is nagyon volt energiánk, amolyan „minden mindegy” alapon szaladtunk neki a meredélynek. Előbb egy nyúl ugrott fel előttünk, majd hirtelen nagyobb csörtetés verte fel az erdő csendjét - ami csend volt valóban, errefelé túrázóval nem is nagyon találkoztunk. Egy őz menekült tőlünk alig pár méterre a sűrűben, mögötte hatalmas termetű kutya loholt. Nem lehetett tudni, hogy valamelyik közeli háztól szökött-e meg, vagy kóbor állat volt, tény azonban, hogy a vadat hajtó kutyákat az erdészek, vadászok nem nagyon kedvelik.

Némileg kifacsarva értünk le a szakasz utolsó ellenőrzőpontjáig, a Rozália téglagyárhoz. Az ismétlés itt kötelező lesz, kiindulópontként a következő bélyegzőt is itt kell az igazolófüzetbe nyomni. Már erősen alkonyodott, amikor a Bécsi úton a buszmegállóból az út folytatása, a Köves-bérc és a Kevélyek felé néztünk.

Az első szakasszal megvolnánk...

A szakasz teljes fotóalbuma itt található.

Gyerünk ki a zöldbe! 1. – A városi turistaút

Budai zöld 1. szakasz: Szent Gellért tér–Kissvábhegy 2014. február 15.

Turistaút egy nagyvárosban? Nem kell távoli erdőségeket meglátogatni, magas hegyek között keresni a kihívást. A fővárosban és környékén végigkanyargó Budai zöld túra első része főleg aszfalton, de meglepően „zöld” területeken halad. A Gellért-hegy, a Tabán, a Horváth-kert, a Vérmező, a Városmajor, a Kissvábhegy (ami nem is olyan kicsi, mint kiderül) nem feltétlenül a természetjárók által látogatott helyek, ideje körülnéznünk errefelé turistaszemmel is.

Ilyen helyeken a városlakó ember sétálni szokott. A szerelmével kéz a kézben, vagy épp kutyával, de semmiképp sem – semmiképp sem? – túrázni. Kinek jutott az eszébe városi parkokon át turistautat vezetni, most már talán nem is annyira fontos. A lényeg, hogy a Budai zöld útvonal nem valamelyik városszéli busz- vagy villamosmegállóból indul, hanem egy forgalmas csomópontról: a Szent Gellért térről.

Újabb csavar a történetben, hogy Gellért-hegy ide vagy oda, a Citadellát vagy a Szabadság-szobrot nem érintette az útvonal. A Sziklatemplomot is kikerülte, bár az első lépcsősor pont arrafelé indult. A szombat délelőtthöz képest (február, na de milyen szép, ragyogó napsütés!) a hegyoldal szinte néptelen volt. A Gellért fürdő melletti szerpentinen felkapaszkodva először a csúszdás parkot (sokak kedvenc, gyermekkori játszótere) érintette az út, majd kikanyarodott a hegy Duna felőli oldalára.

Egy a sok Gellért-hegyi kilátóhely közül

A Gellért-hegy talán legszebb, mégis szinte legelhanyagoltabb ösvényén jártam, a kopár fák között a szinte már giccsbe hajló, ezerszer megénekelt-lefotózott budapesti panoráma újabb és újabb részlete villant fel.  2014 februárját írtuk akkor, a Rudas fürdő és a Várbazár is az építkezés, az átalakítás kellős közepén tartott (azóta mindkettőt átadták, bár az utóbbin még egy évvel később is van alakítanivaló).

Szent Gellért püspököt, azaz a szobrát is csak hátulról csodálhattam meg az ösvényről, ahogy a jelzés lassan elkanyarodott a Duna mellől. A tabáni oldal felé közeledve azonban a délelőtti csendet valami hangos rágcsálás verte fel. A legendásan szelíd gellérthegyi mókusok egyike üldögélt egy faágon, alig méternyire a gyalogút fölött, és elmélyülten falatozott egy diót. Úgy látszott, az emberekkel ellentétben őt nem zavarta, ha evés közben fotózzák.

Elmélyülten rágcsáló mókus

A jelzésfestő szíve itt megeshetett azokon, akik mégiscsak turistajelzésként fognak fel egy zöld sávot: rövid, alig százméteres szakaszon, az aszfaltos sétaút kanyarulatát levágva gyalogösvényre terelte a forgalmat. Majd újabb sétány, és a víztározó teteje következett. A Nagyváradon született és Japánban elhunyt Wagner Nándor 2001-ben egy, a világvallások reprezentánsait megformáló szoborcsoportot ajándékozott Budapestnek. A víztározó tetején pedig Buda és Pest szimbolikus, a két városrészt királyi párként ábrázoló szobrot emeltek.

Kézfogó a Duna fölött

A Hegyalja úton átvágva jött a Tabán. A régi arculatot már szinte csak Zórád Ernő akvarelljei, és néhány fotó őrzik, generációmnak ez a helyszín inkább a koncertekről szól. Ki ne emlékezne a mai negyvenesek-ötvenesek közül a májusi Mini-LGT bulikra, amikor több tízezer ember engedett a felhívásnak: gyere, gyere ki a hegyoldalba!

A Vár nyugati oldalában gyönyörködve ereszkedtem a jelzéssel együtt a Krisztina körút felé. Újabb zebra, újabb kereszteződés, és máris a Horváth-kertben találtam magam. Forgalmas utak közé zárva a régi sláger invitálása most, 2014-ben kissé furcsának tűnik. A park déli sarkában a Nepomuki Szent János-szobor a befedett, valaha Budát, a Tabánt elmosó Ördög-árokra emlékezteti az arra járót. De lássuk csak, miért is volt ennyire híres ez a budai léptékhez mérten kicsi park? Valamikor az Ördög-árok partján a Budai színkör állt (helyét Déryné szobra jelzi), szóval egyfajta elit szórakozóhelynek számított. A színkör már a múlté, később zeneszerzők (Haydn, Chopin) szobrait állították fel a parkban.

Nepomuki Szent János a Horváth-kertben

A Horváth-kertet a Pauler utcán hagyja el a jelzés, hogy szinte észrevétlenül a Vérmezőre jusson. A vészjósló név ellenére barátságos, hatalmas közpark, talán mindenki tudja, hogy a magyar jakobinusok, Martinovics Ignácék kivégzésének állít emléket az elnevezés. A mai arcát csak a második világháború után kapta a Vérmező, amikor a háborús romokkal, törmelékkel feltöltött területet parkosították, fásították.

Gyöngykaviccsal felszórt sétányon, játszóterek között haladva kanyarodik ismét nyugatnak a jelzés, hogy nem messze a Déli pályaudvartól ismét keresztezze a Krisztina körutat. Innen a Hajnóczy József utcán, a városmajori kistemplomot és a Jézus Szíve-plébániatemplomot érintve léptem a Városmajorba. Egyéni díszítést választva, természetes, kibányászott állapotú forrásmészkő sziklák szegélyezik az utat.

A Városmajor szintén elhanyagolt terület volt, a Tabánnál már említett Ördög-árok ártere. Az első, XVIII. századi kísérletek után végül az 1920-as években parkosították. Derékszögű balkanyar a Városmajoron át, és a feketeleves... Az eddig szépen csendben, békésen, a fák között tekergő sétautak hirtelen véget értek. A Temes utcánál végtelennek tűnő lépcsősor indult felfelé. Még szerencse, hogy az idő és a panoráma megengedte, hogy a pihenést (a környéken lakók alig leplezett mosolyától kísérve, ők persze rutinból, hegyikecske módjára szökelltek a lépcsőkön) néha-néha gyönyörködésnek és fotózásnak álcázzam.

Nem is olyan kicsi a Kissvábhegy!

Lent a városmajori templomnál még a Csaba utcán sem látszott, hogy ennyire szuszogtat! Majdnem a Kissvábhegy tetejéig fut a végtelen lépcsősor, a teteje felé közeledve egyre több érdekes látnivalót találtam, ami miatt feltétlenül meg kellett állnom. Aztán egyszer csak – szinte hihetetlen! – vége lett. Sőt mi több: nemcsak a lépcsősornak, de az aszfaltnak is. Következetes a jelzés, a hegytetőre itt sem ment fel, egy rövid, de annál kellemesebb erdei szakaszon, szintben kerülte a hegyet, hogy aztán újra a házak közé vezessen, és eltűnjön. A turistatérképet böngészve, az utcatáblákra figyelve (az sem volt ám mindenhol!) jutottam el végül az első szakasz végpontjára, a Nógrádi utcai buszmegállóhoz. A jutalomsör helyett egy liter zacskós tej volt az ajándék a túra végén, amit kitikkadva, egy húzásra ittam meg.

A szakasz teljes fotóalbuma itt nézhető meg.

Budapesti titkok – Merzse-mocsár 2015. február 8.

Süvöltők a Merzsében

A Merzse. Kevesen ismerik, talán jó, talán nem. Nem először jártam itt, de ékes bizonyítéka annak, hogy a főváros közelében, síkvidéki tájon, tél végén is akad jócskán látnivaló, ha az ember figyelmesen néz körül.

Viharos szél, hol előbújó, hol rejtőzködő Nap: ezzel várt február nyolcadikán Budapest mocsara. Még odafelé a földúton néhány, terepszínű ruhába öltözött, távcsővel-fényképezőgéppel felszerelt ember jött szembe, ami reménnyel töltött el. Ha lesni, fotózni voltak, akkor volt is mit!

Egy tájnak – bár hatalmas közhely – minden évszakban más arca van, de semmiképp sem válik unalmassá. A kopár, fagyott talaj, a lombját vesztett erdő is kecsegtet élménnyel. A Kis-Merzse mellett ötletszerűen befordulva egyszer csak egy fácán rebbent fel (jó messzire, a kirándulókat infarktusközeli helyzetbe hozó hangos rikácsolását nem hallatta), majd a korrogó hang után fordulva kerestem szememmel a hollót – meg is volt, egy pár, majd egy ragadozót követve le is szálltak a megművelt földekre. Hogy ott mit is találtak, nem sikerült kideríteni.

Holló a kopár fák fölött

A 172-es csatorna (a terület fő vízfolyása) úgy tűnt, áthághatatlan akadálynak bizonyul. Meredek, kövezett mederben folyt – és folyt, valóban, már ahol nem borította jég! –, ami csak egyet jelenthetett: van víz a mocsárban! Na de hogyan is juthatunk el odáig? Egy helyen, ahol a víz elszivárgott a talajba, vadcsapás keresztezte, ott sikerült is átkelni. A nádas északi oldalán kiérve konstatáltam: nyár óta sem újították fel a megrongált ismertető táblákat.

A tókerülő úton itt-ott az erre lovaglók által dagasztott sár, máshol pedig makacs hófoltok vártak, életnek, tavasznak csak halvány jelei voltak. Pár növény már hozta a rügyeket, a fák alatt is kizöldült a turbolya (a jellegzetes, Negró-cukor illat nélkül egyelőre), de még a téli álmát aludta minden.

Az egyik fát egyszer csak népes madárcsapat lepte el. fekete sapkájú, vörös hasú kis teremtmények, süvöltők! Néhány, inkább rosszabb mint jobb képet sikerült is készíteni róluk, ahogy ágról ágra röppentek, keresgélték a még megmaradt, ehető magvakat, terméseket.

Süvöltők a fán

A madárleső házikó látványa azonban elszomorított. A tóban víz (azaz jég) volt, tehát várható tavaszra a vízimadarak érkezése, na de honnan is nézzem meg őket, ha a házhoz vezető palló megroggyant, az elején balesetveszélyre figyelmeztető tábla virít, és különben is: megközelíthetetlen a lépcső aljának környékét ellepő víz miatt? Felújításra vár...

Víz helyett jég és megroggyant padló a madárleső házikónál

Nyugtával dicsérd a napot (na nem a hatályos adótörvények miatt)! A csordakútnál hagyott autóhoz közeledve először a fény és a fák koronájának csodálatos kontrasztja késztetett megállásra és fotózásra, majd egycsapásra eloszlottak nyugatról a felhők, mesebeli aranyszínnel borított be mindent az alkonyat fénye. A kopár erdő ragyogott, és csitulni látszott az egész napos erős szél is.

Bearanyozva

A túra teljes fotóalbuma itt látható

Irul-pirul 6. – Szőlőhegyről borókásba

Pest megyei piros 6. szakasz: Ócsa–Csévharaszt 2013. április 20.

 

Ócsán folytatjuk, a falu barátságosabb arcával: műemlék református templom, tájház és a régi falu, a szőlőhegy – és hogy mi jön utána? Homok, homok és homok. Mégsem ez a szakasz érdemli meg a Sivatagi show címet, ugyanis itt az erdők, majd a csévharaszti borókás teljesen egyedi jelleget adnak a tájnak.

Ócsán ismét meg kellett tennem a „fölösleges” másfél kilométert a vasútállomástól a piros jelzésig. Ami ezután következett, maximálisan kárpótolt ezért a pluszért. Előbb a katolikus, majd a református templom, régi házak, emlékművek, az egy évszázaddal ezelőtti kép halvány visszatükröződései. A Szőlőhegyen sem volt másképp: a hétvégi telkekre parcellázott dombon nem volt nehéz elképzelni a tavaszi munkákat végző, sürgő-forgó gazdákat, akik behívják a fáradt vándort egy pohárkára a pincébe.

Ócsa látképe a Szőlőhegyről

Az út a dombról a Cirjáki-erdő mellé kanyarodik. Habár ez tulajdonképpen a „mezővédő erdősáv” szerepét tölti be, de valahogy mégis olyan érzetet keltett, mintha mögötte folyó, vagy más, nagyobb vízfelület húzódna. Talán még a szigetújfalui Duna-töltés hangulata köszönt vissza bennem, vagy talán egy, a fák alatt megbúvó, nagyobbacska tócsa? Esetleg maga a tavasz, a tavaszi hangulat, a zöld, a madárdal, a pezsdülés?

A lajosmizsei vasútvonalat keresztezve még egy darabig elkísértek az emberjárta helyek: az Újszőlőhegyen, majd az M5-ös autópálya felüljáróján átérve már csak néhány ház, az úgynevezett Prolipakony után a széles Gombosi-erdőbe fordult az út. A homoki erdők minden szépsége benne van ebben a tájban, a telepített fafajtáktól függetlenül. Nyár, akác, fenyő váltogatja egymást, öregebb erdők és új telepítések egyaránt vannak.

A Gombosi-erdőben

Nem mondhatom, hogy a homokban sétálás annyira könnyű volt, de az előző szakasz borzalmait maximálisan feledtetni tudta. Egymást derékszögben keresztező nyiladékokon tekergett az út ide-oda, majd az északi irányt stabilan felvéve fordult a gombosi vadászház felé. A vadászház előtt nagyobbacska rétbe, az út túloldalán pihenő kirándulócsoportba botlottam. Újabb bizonyítéka annak, hogy nemcsak én járom egyedül a Pest megyei piros utat! Szokás szerint itt is a tapasztalatok megvitatása következett: ők Csévharaszt felől jöttek, én meg épp oda tartottam. A hír, miszerint a jelzések eléggé esetlegesek a borókásban, nem vigasztalt, de aztán magam is szembesültem ezzel.

Addig nem is volt gond, míg az út egyszer csak jobbra, keletnek nem fordult. Utána viszont egy kicsike elbizonytalanodás elég volt ahhoz, hogy – mint később kiderült – a párhuzamos úton haladjak tovább. Előbb sűrű, fiatal fenyves, amelyből zörgés, motoszkálás hallatszott (sajnos a hangok forrását nem sikerült megpillantani, őz volt-e, vagy vaddisznó, nem tudom), majd épp vágás alatt álló öregebb erdő mellett ment az út, a jelzést itt még annyira nem is hiányoltam. Aztán amikor egy felhagyott sorompónál sikerült visszatérni a piros sávra, majd nem sokkal odébb ismét elveszteni azt, már nem is csodálkoztam.

A csévharaszti ősborókásban

Az ősborókást egyes források az egyetlen megmaradt ilyen jellegű társulásnak említik, mások a török korban kiirtott pusztai tölgyesek, az újraerdősülést megakadályozó marhahajtás eredményének tartják. A természetes (vagy aközeli) társulás jelenleg a borókás-fehérnyáras, ezt szeretnék most a tájidegen fenyvesek kivágásával – legalábbis részlegesen – visszaállítani. Az igazi növényritkaság, a tartós szegfű megmentésére is külön programot indítottak, hogy ez a növény nevéhez illően valóban tartós legyen.

A piros jelzés Csévharaszt nyugati sarkát érinti csupán, a falu sűrűbben lakott részeinek szélén levő buszfordulóig a piros négyzet jelzés vezet. A térképet böngészve – elhatároztam, hogy a borókásban teszek majd később egy nagyobb túrát is – mosolyra fakasztott a táj alig kiemelkedő homokbuckáira vezető kék, illetve piros háromszög jelzés – hova mekkora hegycsúcsot adott a természet, ugyebár...

A túra teljes fotóalbuma itt nézhető meg.

Irul-pirul 5. – A sivatagi show

Pest megyei piros 5. szakasz: Taksony–Ócsa 2012. október 21.

Nyomokban erdőt tartalmaz – ez lehetne a szakasz mottója. Ahol nem aszfaltozott az út, ott keményre hengerelt talaj, a talpat ugyanúgy szétveri. A délegyházi kavicsbányatavakat leszámítva természeti környezet alig van, lehet a szavakat pusztába kiáltani bátran, hely van hozzá...

Amit az előző posztban ígértem, bekövetkezett: érzékeny búcsú a Dunától. A Taksony vezér hídról érdekes módon lehet lejutni, a jelzés egy eléggé nadrágfékesnek tűnő (különösképp eső után) lejtőre visz, amitől pár méterre ott van a hídkarbantartók „macskalépcsője”, igaz, ehhez a korláton át kell mászni. Nem lenne biztonságosabb arrafelé vezetni a jelzést?

Picurka, de tetszetős ártéri erdőbe vezet az út, a hídfő viszont – a Ráckevei-Duna zsilipekkel stabilizált vízállásának köszönhetően – körbejárható. Innen lehet az utolsó, némiképp giccsbe hajló fotókat készíteni a vízről, a következő alkalom majd a Verőce fölötti Fenyves-hegyről nyílik. A rövidke parti úton aztán azért mindent bedobtak, ami a parti vityillókra jellemző: műfű, halmintás korlát, s ami szem-szájnak ingere.

Alulnézetben a Taksony vezér híd

A térképen ugyan látszott, de ekkora vesszőfutásra mégsem számítottam, mint ami ezután következett. Igazándiból talán városi maratonokra kifejlesztett futócipőben lenne érdemes ezen a szakaszon végigmenni, és ezt már az 51-es főútra lépve tapasztaltam. És hol volt még Ócsa?

Lassan aztán Dunavarsány felé fordult az út, felhagyottnak tűnő ipartelep, majd tanyák, szántóföldek között. A Széchenyi utca azt a képet mutatja, amit a hetvenes években „magyar falu” címén megszokhattunk: háború előtti építésű, szerkezetében a régi hosszútornácos, de már zárt verandás és/vagy beépítéses házak között haladtam.

Dunavarsány vasútállomása ékes példával szolgál a már nem hasznosított vasúti épületek új funkciójára. A raktárépületben tájház, a volt sorompóőrházban kozmetika működik, az állomás – és az itt haladó kelebiai fővonal – él és virul. Magyarország vasúthálózata jórészt a „boldog békeidőkben”, a kiegyezés és az első világháború közötti időszakban épült ki. Szigorú típustervek léteztek az állomási fő- és melléképületekre, még az illemhely és a szabadtéri kenyérsütő kemence is szabványok alapján épült. Egyes rosszmájú megjegyzések szerint még a bakterház udvarán kapirgáló barna tyúkokra is létezett típusterv...

Tájház a volt vasúti raktárban

A vasút egészen a hatvanas-hetvenes évekig élte ezt a jól megszokott, több évtizedes életét. Aztán a forgalom automatizálásával egycsapásra funkciójukat vesztették a térköz-, és sorompóőrházak, eltűnt egy jellegzetes figura: a bakter. Az állomási darabáru-feladás már a rendszerváltás után sorvadt el, üres, gyönyörű raktárépületeket hagyva maga után. Ezeket a feladat nélkül maradt épületeket jobb esetben újrahasznosították (ahogy Dunavarsányban is látható), vagy lebontották – a legrosszabb megoldás az enyészetnek átadás volt.

Dunavarsány után – meglepő? – újra az aszfaltkoptatás (hogy aztán az út kopott-e jobban, vagy a talpam, jó kérdés) következett, majd észrevétlenül Délegyháza üdülőövezetébe értem. Ősz lévén itt is a csend, a nyugalom fogadott, itt-ott azért nyílt rálátás a tavak egyikére-másikára. A nyaralók után aktív kavicsbányák jöttek, az egyiken élénk madárvilágra – többek közt egy téli ruhás búbos vöcsökre is – bukkantam.

Búbos vöcsök az egyik bányatavon

A megkönnyebbülés a bányatavak elhagyása után következett be: alig másfél kilométernyi erdő, igazi földúttal! Jó volt ismét a valódi talajt – még ha az a süppedős homok is – érezni. Az erdő itt-ott őrzi még a homoki tölgyes-nyárasok maradványait, de a telepített fenyő és az akác kezdi átvenni a szerepet. Nem tartott sokáig az öröm, Bugyi-Alsóványpuszta felé ismét kemény talajon trappoltam, bár ez nem aszfalt, hanem a hasonló keménységűre hengerelt talaj volt – kényelem szempontjából gyakorlatilag mindegy is volt. Alsóványpuszta néhány ház, legelésző nyájak, itt egy répabetakarítást végző gazdával is találkoztam.

A puszta házait elhagyva következett – maga a puszta. A lelkiismeretfurdalás fog el most is a képeket nézve: az Alföld varázsa miatt képes lennék a hegyvidékeket feladni? Na nem feltétlenül, de a látókörömet mindenképp szélesítette ez a túraszakasz is, és a Kék Kör alföldi szakasza sem lesz unalmas számomra, ezt már látom. Művelt földek, felhagyott tanyák között, nyárfasorokkal szegélyezve vezetett a piros jelzés itt, nagyjából az északi irányt tartva, míg egyszer csak egy kis csatorna húzódott az út mellé, hogy nemsokára csak a nevet viselő (de a Tiszáig soha el nem vezetett) Duna-Tisza csatornát hidalja át.

A Duna-Tisza csatorna hídján

Alsónémedi külterületéig az északi irányt tartva gyalogoltam, balra feltűnt a falu, az út egyenesen egy soha meg nem valósult ipari parkba vezetett. Néhány könnyűszerkezetes, de nem túl népes épületen kívül felparcellázott, üres telkek (érdemes volt a mezőgazdasági területeket átminősíteni? Ez a kérdés a lakóparképítésekkel kapcsolatban is felmerül a későbbiekben), majd az 5-ös főút következett.

A jelzések eléggé hektikusak a Pest megyei piros ezen szakaszán, azért nagyjából követhető az út. Néha még festék sem volt a jelölésre, több helyen találkoztam a „fapados”, fehér és piros szigetelőszalag-csíkokkal ragasztott sávjelzéssel.

Alsónémedi külterülete után – szerencsére – kisebb erdőfolton vágja le a kanyart a piros jelzés. Utána már nincs mese, jöhet ismét az aszfalt, egészen Ócsáig. Jobbra a tőzegláp területe a leégett, majd újraépített madárvártával, majd – meglepetésre! – sínek az aszfaltban. Az ócsai tőzeget fuvarozta egy kisvasút a nagyvasúti állomásig, ennek apró, pár méteres nyomai fedezhetők fel az út burkolatában.Habár Ócsának nem ez a frekventált része, a bevezető Némedi úton jobb-rosszabb állapotú régi, tornácos házakban gyönyörködhettem, majd egy elhagyott saroképület (bolt vagy kocsma) után intettem búcsút erre a napra a piros jelzésnek, balra, a vasútállomás felé sántikálva.

Ócsa, a Némedi út régi házsora

A szakasz teljes fotógalériája itt látható.

Irul-pirul 4. – Szigeti veszedelem 2.

Pest megyei piros 4. szakasz, Szigetcsép–Taksony 2012. szeptember 12.

Cikkcakk Szigetcsépen, majd vissza a Ráckevei-Duna partjára a már ismert horgásztanyák, nyaralók közé, a taksonyi Duna-híd, egy újabb őszi túra meglepetésekkel. Megtudhatjuk, mi is az a hókony, Fábry Sándor Dizájn centerébe illő parti alkalmatosságokban gyönyörködhetünk – na és a Dunától sem búcsúzunk el még...

Túrám az előző rész végén említett büntikörrel indult, azaz a szigetcsépi HÉV-állomás ez esetben inkább fiktív kezdőpontként funkcionált. Szigetcsép utcáin, a vasúttal megközelíthető falvak tipikus „Újtelepén” halad a jelzés, mígnem a főútra értem. megszámlálhatatlan faluban láthatjuk, hogy a XIX. század vasútépítkezései mennyire átalakították a települések szerkezetét, a sínek általában a történelmi magtól messze futnak. A valaha az állomáshoz vezető dűlőutak mente azonban szép lassan benépesült, házak, mellékutcák, végül egy komplett új rész alakult ki.

Fotózásra, megbámulásra érdemes épületek, terek épp ezért csak a  HÉV-állomástól messze, a főút mentén bukkantak a szemem elé. Szigetcsép – sok-sok Duna-menti településhez hasonlóan – rác, azaz szerb falu. Ortodox temploma, szerb közösségi háza mellett végighaladva azonban hamar véget is ér a falu. A szigetmajori rész újabb, természeti meglepetéseket tartogatott.

Szigetcsép szerb ortodox temploma

Tehát, a hókony. Furcsán kanyargó ág a Dunára merőlegesen, olyan, mintha egy hatalmas mellékfolyó igyekezne betorkollni, ám a vize áll. Nem ásott meder, és nem régi sziget maradványa, mi is lehet ez? Egy régi töltésszakadás nyoma, a Nagy-Duna gátját áttörő víztömeg errefelé, a Ráckevei-ághoz talált magának utat, kialakítva a mai horgászparadicsomot.

Keskeny, hídnak talán nem is nagyon nevezhető áteresz vezet át a hókony két fele között, balra (nyugatra, ahonnan az áradat áttört) sűrű nádas között itt-ott látható nyílt víztükör, a mocsári élővilágot sajnos elütött siklók is jelzik az úttesten.

A hókony nyugati része, a Feneketlen-tó

Legnagyobb sajnálatomra magát a vizet csak keveset lehetett látni az országútról jobbra letérve. Vigaszom csak annyi volt (mennyire meg tudtam ennek örülni pár szakasszal később!), hogy nem aszfaltozott, hanem földúton vezetett a jelzés. A szezon azonban hamar véget érhetett itt, néptelen volt minden horgásztanya és ház, a késő ősz síri csendje már szeptemberben szinte kézzel fogható volt. A Ráckevei-Duna partjára talán még kevésbé lehetett lemenni, rálátni, mint a dömsödi részen, a mesterséges építmények látványa azonban maximálisan kárpótolt. Romos stégtől a szinte komfortos horgászházikóig volt itt minden, mi szem-szájnak ingere, sőt mi több: az is bebizonyosodott, hogy indián tipit bölénybőr helyett kamionponyvával is lehet fedni.

Erre indiánok is laknak?

A szigethalmi Dunasoron – mert így hívják, ahol jártam – parti tanösvényt is kialakítottak ismertető táblákkal, de a civilizáció rajtahagyta keze nyomát a táblákon, rongált, firkált a legtöbbjük. Szigethalom, a Csepel-sziget belseje felé több turistajelzés is vezet, sőt, az egyik kapuzó jelzésnél a bal oldali még a régi, a Pest megyei piros erre vezetése előtti piros keresztet is láttam. A piros négyzet (a klasszikus turista-jemagyarázat szerint lakott helyre vezető) jelzések is inkább a forrást mutató telikörre hajaztak, na de ne legyünk ennyire szőrszálhasogatók. Mint ahogy feltehetőleg nem Amerikát jelentik a név helyett számokkal ellátott utcák sem.

Kilátás a Taksony vezér hídról

A Taksony vezér híd elődje – a mai 1998-ban épült – vasutat is hordott a hátán. A Budapest–Kelebia fővonalat a ráckevei HÉV-vel, pontosabban a szigetszentmiklósi gyárral összekötő vonalon személyszállítás is folyt, egészen 1975-ig. Ezen a hídon búcsúztam a piros jelzéssel együtt a Csepel-szigettől, de a Dunától – még egy kis ideig – nem.

A szakasz teljes fotóalbuma itt nézhető meg.

Irul-pirul 3. – Szigeti veszedelem 1.

Pest megyei piros 3. szakasz, Ráckeve–Szigetcsép 2012. április 30.

A vízpartról a szigeti buckákig, érintve a Csepel-sziget túloldalát is, de a Nagy-Dunát csak sejteni lehet az ártéri erdő mögött. Tavaszi séta az árvízvédelmi töltésen, de egyáltalán nem unalmas, majd a meglepően szép Szigetcsép után egy csúf mellényúlás, büntikörrel – ez a Pest megyei piros túra harmadik felvonása. Ezen a szakaszon végre bizonyítást nyert, hogy nem én vagyok az egyedüli széles e világon, aki a pirosat járja.

 

Ráckeve „nem szép” részein viszonylag hamar túljut a vándor, ha a Pirosat járja. Természetesen nem kell holmi lepusztult vidékre gondolni, egész egyszerűen túl nagy a kontraszt a Kossuth utca és a kastély környékéhez képest. A HÉV aluljárójától békés, nyugodt kertvárosi övezetben haladtam, később egy kis erecske is csatlakozott. Tombolt a tavasz: a kis – talán névtelen – erecske visszhangzott a kuruttyolástól, hosszas erőfeszítéssel és hatalmas türelemmel sikerült is a „delikvenst” lencsevégre kapni.

A Gárdonyi utca erecskéje

A Felső utca után az út a Csepel-sziget belsejébe vezetett. Kisebb tanyacsoport után – itt érdekes, csonkolt füzekből álló kerítést is láttam az egyik háznál – következett a buckavidék. Elhagyott tanyák helye, amire már csak egy-egy facsoport emlékeztet, és homokdombocskák, turzások ide vagy oda – itt-ott nádas lengedezett a szélben. Ráckeve Újhegy nevű részén jártam, egy ideig elkísérte utamat az elektromos vezeték, aztán az egyik oszlopnál egyszer csak vége szakadt. Ez lenne a civilizáció vége?

A piros jelzést ugyan az árvízvédelmi töltéssel párhuzamos, alatta futó földútra jelölték ki, de érdemesebb odafent menni. A Nagy-Duna ugyan innen sem látszik, de sokkal jobban élvezhető a tavaszi ártéri erdő madárdala. A nyárfák szinte egy gótikus katedrális akusztikájával – ezt gyerekkoromban volt szerencsém augusztus esti tücsökzenével is élvezni – erősítik fel, olvasztják egybe a sokféle madár dalát, csivitelését, harsogását.

 

Ártéri erdő húzódik a töltés mindkét oldalán, a madárdal körbeölelt

Itt, a gát tetején történt a bevezetőben említett találkozás is. Egy – hozzám hasonlóan – magányos vándor közeledett felém. Illendő köszönés után megbeszéltük, kire mi vár az út hátralevő részén, aztán jó túrázást kívánva folytattuk utunkat, ki erre, ki arra. Egy árnyasabb résznél – ahol a sárga négyzet jelzés visszavezet Ráckeve-Újhegyre – ültem le pihenni, falatozni. Rikító narancssárga sapkámat (egy bükki táborozás emléke, majd erről a táborról is lesznek bőven beszámolók) egy oszlopra biggyesztve száradni, vettem észre, hogy bizony potyautasom is volt: egy bundásbogár vitette magát velem, ki tudja, mióta már.

Lassan, de biztosan közeledtem Szigetújfaluhoz. A töltés mentett oldalán rozzant gátőrház (talán hajléktalanok lakják most?) fogadott, mellette egy szép lassan a talajjal eggyé vált ladik, amely ki tudja, mikor érzett utoljára vizet deszkái alatt. A Duna felőli oldalon gazos, fűvel benőtt vízmérce, bár a következő évi hatalmas dunai árvíz idején talán be is töltötte eredeti feladatát. A folyó él, dolgozik, és szépen lassan feltölti a valaha vízjárta partokat, míg medret máshol mélyít magának. A HÉV síneitől a Nagy-Duna partjára vezető jelzés már jó előre mutatta: Szigetújfaluba értem. A turistautak kereszteződésénél, a töltésoldalban kis pihenőhely, helyiek építhették ki maguknak.

Pihenőhely Szigetújfalunál

Már az Árpádok korában is említett, a török kiűzése után rácokkal, majd svábokkal betelepült, régi arcát meglepően megőrzött település Szigetújfalu. Temploma a középkori ferences monostor helyén épült Mária Terézia idején, régi iskolájának a falán is megvan az alapítás emléktáblája. Fotózgatásomat látva egy helybeli még szólt is, mit érdemes felkeresni, lefényképezni. A falut a temető mellett hagytam el, „nyájas közönség”, azaz egy birkanyáj szurkolt a folytatáshoz.

 Szigetújfalu temploma

Jobb lett volna pedig, ha rendesen megnézem a térképet: egy nyiladéknak is gyenge, bozótos szakaszon kellett volna átküzdenem magam a HÉV sínpárjáig, ehelyett a kijárt úton maradva szó szerint bekeveredtem az erdőbe. Az út végül egy magaslesnél végződött, szerencsére épp elég vastag törzsű fa volt a környéken, hogy fejemet beléjük verjem.

E tiszteletkör megtétele után már tudtam, hogy a valódi kört a Nagy-Duna felé aznap nem lesz időm végigjárni. Szakasz azonban nem maradhat kihagyatlan: a következő túrát ezzel a „büntikörrel” kezdtem. Lássuk csak, merre is kellett volna menni a tévelygés helyett: az Egyetemi tangazdaság volt HÉV-megállójánál fordul balra, a Nagy-Duna felé az út, itt a tangazdasági szőlők mentén haladva értem el a természetvédelmi terület határát jelző táblát. Ismét gyerekkori, dunai emlékek bukkantak a felszínre, vízkivételi mű, vízműkutak közé értem.

Vízműkutak a Duna partjához közel

Az ártéri erdőből kiérve ismét szántóföldek között vezetett az út, a Duna túlpartján magasodó százhalombattai olajfinomító is egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, amikor hátra-hátranéztem. Szigetcsép HÉV-állomása már közel volt, ezzel a szakasz vége is.

A túra – eltévedés ide vagy oda – mindenképp jutalomsörrel zárul. Áprilisban az utat végül le kellett rövidítenem, a szigetcsépi HÉV-állomás melletti büfében, a szokásos pótlóbuszra várva elkortyolgattam egy hideg sört. A büntikör, amelyet a következő szakasz elején, szeptemberben jártam végig, természetesen még ennek az etapnak a része lett volna, ám akkor Szigetcsépen mindenféle szomjoltás nélkül haladtam át, tovább, Taksony felé.

A túra teljes fotóalbuma itt látható.