Irul-pirul 5. – A sivatagi show

Pest megyei piros 5. szakasz: Taksony–Ócsa 2012. október 21.

Nyomokban erdőt tartalmaz – ez lehetne a szakasz mottója. Ahol nem aszfaltozott az út, ott keményre hengerelt talaj, a talpat ugyanúgy szétveri. A délegyházi kavicsbányatavakat leszámítva természeti környezet alig van, lehet a szavakat pusztába kiáltani bátran, hely van hozzá...

Amit az előző posztban ígértem, bekövetkezett: érzékeny búcsú a Dunától. A Taksony vezér hídról érdekes módon lehet lejutni, a jelzés egy eléggé nadrágfékesnek tűnő (különösképp eső után) lejtőre visz, amitől pár méterre ott van a hídkarbantartók „macskalépcsője”, igaz, ehhez a korláton át kell mászni. Nem lenne biztonságosabb arrafelé vezetni a jelzést?

Picurka, de tetszetős ártéri erdőbe vezet az út, a hídfő viszont – a Ráckevei-Duna zsilipekkel stabilizált vízállásának köszönhetően – körbejárható. Innen lehet az utolsó, némiképp giccsbe hajló fotókat készíteni a vízről, a következő alkalom majd a Verőce fölötti Fenyves-hegyről nyílik. A rövidke parti úton aztán azért mindent bedobtak, ami a parti vityillókra jellemző: műfű, halmintás korlát, s ami szem-szájnak ingere.

Alulnézetben a Taksony vezér híd

A térképen ugyan látszott, de ekkora vesszőfutásra mégsem számítottam, mint ami ezután következett. Igazándiból talán városi maratonokra kifejlesztett futócipőben lenne érdemes ezen a szakaszon végigmenni, és ezt már az 51-es főútra lépve tapasztaltam. És hol volt még Ócsa?

Lassan aztán Dunavarsány felé fordult az út, felhagyottnak tűnő ipartelep, majd tanyák, szántóföldek között. A Széchenyi utca azt a képet mutatja, amit a hetvenes években „magyar falu” címén megszokhattunk: háború előtti építésű, szerkezetében a régi hosszútornácos, de már zárt verandás és/vagy beépítéses házak között haladtam.

Dunavarsány vasútállomása ékes példával szolgál a már nem hasznosított vasúti épületek új funkciójára. A raktárépületben tájház, a volt sorompóőrházban kozmetika működik, az állomás – és az itt haladó kelebiai fővonal – él és virul. Magyarország vasúthálózata jórészt a „boldog békeidőkben”, a kiegyezés és az első világháború közötti időszakban épült ki. Szigorú típustervek léteztek az állomási fő- és melléképületekre, még az illemhely és a szabadtéri kenyérsütő kemence is szabványok alapján épült. Egyes rosszmájú megjegyzések szerint még a bakterház udvarán kapirgáló barna tyúkokra is létezett típusterv...

Tájház a volt vasúti raktárban

A vasút egészen a hatvanas-hetvenes évekig élte ezt a jól megszokott, több évtizedes életét. Aztán a forgalom automatizálásával egycsapásra funkciójukat vesztették a térköz-, és sorompóőrházak, eltűnt egy jellegzetes figura: a bakter. Az állomási darabáru-feladás már a rendszerváltás után sorvadt el, üres, gyönyörű raktárépületeket hagyva maga után. Ezeket a feladat nélkül maradt épületeket jobb esetben újrahasznosították (ahogy Dunavarsányban is látható), vagy lebontották – a legrosszabb megoldás az enyészetnek átadás volt.

Dunavarsány után – meglepő? – újra az aszfaltkoptatás (hogy aztán az út kopott-e jobban, vagy a talpam, jó kérdés) következett, majd észrevétlenül Délegyháza üdülőövezetébe értem. Ősz lévén itt is a csend, a nyugalom fogadott, itt-ott azért nyílt rálátás a tavak egyikére-másikára. A nyaralók után aktív kavicsbányák jöttek, az egyiken élénk madárvilágra – többek közt egy téli ruhás búbos vöcsökre is – bukkantam.

Búbos vöcsök az egyik bányatavon

A megkönnyebbülés a bányatavak elhagyása után következett be: alig másfél kilométernyi erdő, igazi földúttal! Jó volt ismét a valódi talajt – még ha az a süppedős homok is – érezni. Az erdő itt-ott őrzi még a homoki tölgyes-nyárasok maradványait, de a telepített fenyő és az akác kezdi átvenni a szerepet. Nem tartott sokáig az öröm, Bugyi-Alsóványpuszta felé ismét kemény talajon trappoltam, bár ez nem aszfalt, hanem a hasonló keménységűre hengerelt talaj volt – kényelem szempontjából gyakorlatilag mindegy is volt. Alsóványpuszta néhány ház, legelésző nyájak, itt egy répabetakarítást végző gazdával is találkoztam.

A puszta házait elhagyva következett – maga a puszta. A lelkiismeretfurdalás fog el most is a képeket nézve: az Alföld varázsa miatt képes lennék a hegyvidékeket feladni? Na nem feltétlenül, de a látókörömet mindenképp szélesítette ez a túraszakasz is, és a Kék Kör alföldi szakasza sem lesz unalmas számomra, ezt már látom. Művelt földek, felhagyott tanyák között, nyárfasorokkal szegélyezve vezetett a piros jelzés itt, nagyjából az északi irányt tartva, míg egyszer csak egy kis csatorna húzódott az út mellé, hogy nemsokára csak a nevet viselő (de a Tiszáig soha el nem vezetett) Duna-Tisza csatornát hidalja át.

A Duna-Tisza csatorna hídján

Alsónémedi külterületéig az északi irányt tartva gyalogoltam, balra feltűnt a falu, az út egyenesen egy soha meg nem valósult ipari parkba vezetett. Néhány könnyűszerkezetes, de nem túl népes épületen kívül felparcellázott, üres telkek (érdemes volt a mezőgazdasági területeket átminősíteni? Ez a kérdés a lakóparképítésekkel kapcsolatban is felmerül a későbbiekben), majd az 5-ös főút következett.

A jelzések eléggé hektikusak a Pest megyei piros ezen szakaszán, azért nagyjából követhető az út. Néha még festék sem volt a jelölésre, több helyen találkoztam a „fapados”, fehér és piros szigetelőszalag-csíkokkal ragasztott sávjelzéssel.

Alsónémedi külterülete után – szerencsére – kisebb erdőfolton vágja le a kanyart a piros jelzés. Utána már nincs mese, jöhet ismét az aszfalt, egészen Ócsáig. Jobbra a tőzegláp területe a leégett, majd újraépített madárvártával, majd – meglepetésre! – sínek az aszfaltban. Az ócsai tőzeget fuvarozta egy kisvasút a nagyvasúti állomásig, ennek apró, pár méteres nyomai fedezhetők fel az út burkolatában.Habár Ócsának nem ez a frekventált része, a bevezető Némedi úton jobb-rosszabb állapotú régi, tornácos házakban gyönyörködhettem, majd egy elhagyott saroképület (bolt vagy kocsma) után intettem búcsút erre a napra a piros jelzésnek, balra, a vasútállomás felé sántikálva.

Ócsa, a Némedi út régi házsora

A szakasz teljes fotógalériája itt látható.