2015. február 27., péntek

Gyerünk ki a zöldbe! 1. – A városi turistaút

Budai zöld 1. szakasz: Szent Gellért tér–Kissvábhegy 2014. február 15.


Turistaút egy nagyvárosban? Nem kell távoli erdőségeket meglátogatni, magas hegyek között keresni a kihívást. A fővárosban és környékén végigkanyargó Budai zöld túra első része főleg aszfalton, de meglepően „zöld” területeken halad. A Gellért-hegy, a Tabán, a Horváth-kert, a Vérmező, a Városmajor, a Kissvábhegy (ami nem is olyan kicsi, mint kiderül) nem feltétlenül a természetjárók által látogatott helyek, ideje körülnéznünk errefelé turistaszemmel is.

Ilyen helyeken a városlakó ember sétálni szokott. A szerelmével kéz a kézben, vagy épp kutyával, de semmiképp sem – semmiképp sem? – túrázni. Kinek jutott az eszébe városi parkokon át turistautat vezetni, most már talán nem is annyira fontos. A lényeg, hogy a Budai zöld útvonal nem valamelyik városszéli busz- vagy villamosmegállóból indul, hanem egy forgalmas csomópontról: a Szent Gellért térről.

Újabb csavar a történetben, hogy Gellért-hegy ide vagy oda, a Citadellát vagy a Szabadság-szobrot nem érintette az útvonal. A Sziklatemplomot is kikerülte, bár az első lépcsősor pont arrafelé indult. A szombat délelőtthöz képest (február, na de milyen szép, ragyogó napsütés!) a hegyoldal szinte néptelen volt. A Gellért fürdő melletti szerpentinen felkapaszkodva először a csúszdás parkot (sokak kedvenc, gyermekkori játszótere) érintette az út, majd kikanyarodott a hegy Duna felőli oldalára.

Egy a sok Gellért-hegyi kilátóhely közül

A Gellért-hegy talán legszebb, mégis szinte legelhanyagoltabb ösvényén jártam, a kopár fák között a szinte már giccsbe hajló, ezerszer megénekelt-lefotózott budapesti panoráma újabb és újabb részlete villant fel.  2014 februárját írtuk akkor, a Rudas fürdő és a Várbazár is az építkezés, az átalakítás kellős közepén tartott (azóta mindkettőt átadták, bár az utóbbin még egy évvel később is van alakítanivaló).

Szent Gellért püspököt, azaz a szobrát is csak hátulról csodálhattam meg az ösvényről, ahogy a jelzés lassan elkanyarodott a Duna mellől. A tabáni oldal felé közeledve azonban a délelőtti csendet valami hangos rágcsálás verte fel. A legendásan szelíd gellérthegyi mókusok egyike üldögélt egy faágon, alig méternyire a gyalogút fölött, és elmélyülten falatozott egy diót. Úgy látszott, az emberekkel ellentétben őt nem zavarta, ha evés közben fotózzák.

Elmélyülten rágcsáló mókus

A jelzésfestő szíve itt megeshetett azokon, akik mégiscsak turistajelzésként fognak fel egy zöld sávot: rövid, alig százméteres szakaszon, az aszfaltos sétaút kanyarulatát levágva gyalogösvényre terelte a forgalmat. Majd újabb sétány, és a víztározó teteje következett. A Nagyváradon született és Japánban elhunyt Wagner Nándor 2001-ben egy, a világvallások reprezentánsait megformáló szoborcsoportot ajándékozott Budapestnek. A víztározó tetején pedig Buda és Pest szimbolikus, a két városrészt királyi párként ábrázoló szobrot emeltek.

Kézfogó a Duna fölött

A Hegyalja úton átvágva jött a Tabán. A régi arculatot már szinte csak Zórád Ernő akvarelljei, és néhány fotó őrzik, generációmnak ez a helyszín inkább a koncertekről szól. Ki ne emlékezne a mai negyvenesek-ötvenesek közül a májusi Mini-LGT bulikra, amikor több tízezer ember engedett a felhívásnak: gyere, gyere ki a hegyoldalba!

A Vár nyugati oldalában gyönyörködve ereszkedtem a jelzéssel együtt a Krisztina körút felé. Újabb zebra, újabb kereszteződés, és máris a Horváth-kertben találtam magam. Forgalmas utak közé zárva a régi sláger invitálása most, 2014-ben kissé furcsának tűnik. A park déli sarkában a Nepomuki Szent János-szobor a befedett, valaha Budát, a Tabánt elmosó Ördög-árokra emlékezteti az arra járót. De lássuk csak, miért is volt ennyire híres ez a budai léptékhez mérten kicsi park? Valamikor az Ördög-árok partján a Budai színkör állt (helyét Déryné szobra jelzi), szóval egyfajta elit szórakozóhelynek számított. A színkör már a múlté, később zeneszerzők (Haydn, Chopin) szobrait állították fel a parkban.

Nepomuki Szent János a Horváth-kertben

A Horváth-kertet a Pauler utcán hagyja el a jelzés, hogy szinte észrevétlenül a Vérmezőre jusson. A vészjósló név ellenére barátságos, hatalmas közpark, talán mindenki tudja, hogy a magyar jakobinusok, Martinovics Ignácék kivégzésének állít emléket az elnevezés. A mai arcát csak a második világháború után kapta a Vérmező, amikor a háborús romokkal, törmelékkel feltöltött területet parkosították, fásították.

Gyöngykaviccsal felszórt sétányon, játszóterek között haladva kanyarodik ismét nyugatnak a jelzés, hogy nem messze a Déli pályaudvartól ismét keresztezze a Krisztina körutat. Innen a Hajnóczy József utcán, a városmajori kistemplomot és a Jézus Szíve-plébániatemplomot érintve léptem a Városmajorba. Egyéni díszítést választva, természetes, kibányászott állapotú forrásmészkő sziklák szegélyezik az utat.

A Városmajor szintén elhanyagolt terület volt, a Tabánnál már említett Ördög-árok ártere. Az első, XVIII. századi kísérletek után végül az 1920-as években parkosították. Derékszögű balkanyar a Városmajoron át, és a feketeleves... Az eddig szépen csendben, békésen, a fák között tekergő sétautak hirtelen véget értek. A Temes utcánál végtelennek tűnő lépcsősor indult felfelé. Még szerencse, hogy az idő és a panoráma megengedte, hogy a pihenést (a környéken lakók alig leplezett mosolyától kísérve, ők persze rutinból, hegyikecske módjára szökelltek a lépcsőkön) néha-néha gyönyörködésnek és fotózásnak álcázzam.

Nem is olyan kicsi a Kissvábhegy!

Lent a városmajori templomnál még a Csaba utcán sem látszott, hogy ennyire szuszogtat! Majdnem a Kissvábhegy tetejéig fut a végtelen lépcsősor, a teteje felé közeledve egyre több érdekes látnivalót találtam, ami miatt feltétlenül meg kellett állnom. Aztán egyszer csak – szinte hihetetlen! – vége lett. Sőt mi több: nemcsak a lépcsősornak, de az aszfaltnak is. Következetes a jelzés, a hegytetőre itt sem ment fel, egy rövid, de annál kellemesebb erdei szakaszon, szintben kerülte a hegyet, hogy aztán újra a házak közé vezessen, és eltűnjön. A turistatérképet böngészve, az utcatáblákra figyelve (az sem volt ám mindenhol!) jutottam el végül az első szakasz végpontjára, a Nógrádi utcai buszmegállóhoz. A jutalomsör helyett egy liter zacskós tej volt az ajándék a túra végén, amit kitikkadva, egy húzásra ittam meg.

A szakasz teljes fotóalbuma itt nézhető meg.

2015. február 9., hétfő

Budapesti titkok – Merzse-mocsár 2015. február 8.

Süvöltők a Merzsében


A Merzse. Kevesen ismerik, talán jó, talán nem. Nem először jártam itt, de ékes bizonyítéka annak, hogy a főváros közelében, síkvidéki tájon, tél végén is akad jócskán látnivaló, ha az ember figyelmesen néz körül.

Viharos szél, hol előbújó, hol rejtőzködő Nap: ezzel várt február nyolcadikán Budapest mocsara. Még odafelé a földúton néhány, terepszínű ruhába öltözött, távcsővel-fényképezőgéppel felszerelt ember jött szembe, ami reménnyel töltött el. Ha lesni, fotózni voltak, akkor volt is mit!

Egy tájnak – bár hatalmas közhely – minden évszakban más arca van, de semmiképp sem válik unalmassá. A kopár, fagyott talaj, a lombját vesztett erdő is kecsegtet élménnyel. A Kis-Merzse mellett ötletszerűen befordulva egyszer csak egy fácán rebbent fel (jó messzire, a kirándulókat infarktusközeli helyzetbe hozó hangos rikácsolását nem hallatta), majd a korrogó hang után fordulva kerestem szememmel a hollót – meg is volt, egy pár, majd egy ragadozót követve le is szálltak a megművelt földekre. Hogy ott mit is találtak, nem sikerült kideríteni.

Holló a kopár fák fölött

A 172-es csatorna (a terület fő vízfolyása) úgy tűnt, áthághatatlan akadálynak bizonyul. Meredek, kövezett mederben folyt – és folyt, valóban, már ahol nem borította jég! –, ami csak egyet jelenthetett: van víz a mocsárban! Na de hogyan is juthatunk el odáig? Egy helyen, ahol a víz elszivárgott a talajba, vadcsapás keresztezte, ott sikerült is átkelni. A nádas északi oldalán kiérve konstatáltam: nyár óta sem újították fel a megrongált ismertető táblákat.

A tókerülő úton itt-ott az erre lovaglók által dagasztott sár, máshol pedig makacs hófoltok vártak, életnek, tavasznak csak halvány jelei voltak. Pár növény már hozta a rügyeket, a fák alatt is kizöldült a turbolya (a jellegzetes, Negró-cukor illat nélkül egyelőre), de még a téli álmát aludta minden.

Az egyik fát egyszer csak népes madárcsapat lepte el. fekete sapkájú, vörös hasú kis teremtmények, süvöltők! Néhány, inkább rosszabb mint jobb képet sikerült is készíteni róluk, ahogy ágról ágra röppentek, keresgélték a még megmaradt, ehető magvakat, terméseket.

Süvöltők a fán

A madárleső házikó látványa azonban elszomorított. A tóban víz (azaz jég) volt, tehát várható tavaszra a vízimadarak érkezése, na de honnan is nézzem meg őket, ha a házhoz vezető palló megroggyant, az elején balesetveszélyre figyelmeztető tábla virít, és különben is: megközelíthetetlen a lépcső aljának környékét ellepő víz miatt? Felújításra vár...

Víz helyett jég és megroggyant padló a madárleső házikónál

Nyugtával dicsérd a napot (na nem a hatályos adótörvények miatt)! A csordakútnál hagyott autóhoz közeledve először a fény és a fák koronájának csodálatos kontrasztja késztetett megállásra és fotózásra, majd egycsapásra eloszlottak nyugatról a felhők, mesebeli aranyszínnel borított be mindent az alkonyat fénye. A kopár erdő ragyogott, és csitulni látszott az egész napos erős szél is.

Bearanyozva

A túra teljes fotóalbuma itt látható