2015. április 29., szerda

Irul-pirul 7. – Tanyák a homokon

Pest megyei piros 7. szakasz: Csévharaszt–Hosszúberek-Péteri vasútállomás 2013. szeptember 7.


Csévharaszt határa, Vasad külterülete, tanyák, művelt és parlagon heverő földek. A puszta nem igazán puszta, talán ez az igazi, ősi állapota a homoki erdőkkel, még ha nem is a fenyő és az akác az eredeti fája. Visszatekintve nem volt rossz választás a Pest megyei piros út végigjárása, a néha rettenetesen fárasztó, monoton gyaloglás mellett (ebből volt kevesebb szerencsére) izgalmas tájakat ismerhettem meg, egy olyan szeletét az országnak, amiért nem igazán tolonganak a természetjárók.

Külterületi út ez, mellőzi a sűrűbben lakott területeket. Csévharaszt szélét épp csak érinti a piros jelzés, Vasad mellett egy igazán bájos tanyabokron, annak központján áthaladva a szintén a „senki földjén” található Hosszúberek-Péteri vasútállomásig vezet.

Csévharaszt szélét megszállták a lovasok! Akácsorok között tapodva a homokot, egyszer csak topogásra-kocogásra figyeltem fel. Ügetősulky elé befogott ló trappolt mögöttem, a tréner fekvő helyzetből irányította, mellette kócos kutya loholt. Újra a borókás kedvéért elhagyott Gombosi-erdőben gyalogoltam, nyárak, akácok, fenyvesek között. Vasadnak ez a része hivatalosan is a Külterület névre hallgat, faágakból álló, természetesnek tűnő kapun léptem be a tanyaközpontba.

Vasad Külterület kapuja

Elhagyatott és lakott tanyák között, a szerencsére nem túl mély homokot taposva, kisebb erdőfolt után – egy kanyaron túl a híres kutyamenhelyre vezető utat mellőzve – értem be a házak közé. Az egyik bokorban valami furcsa neszre lettem figyelmes: egy fekete nyuszi legelészte a leveleket két lábra ágaskodva. A turistautak.hu térképén itt egy "ismeretlen falat" jelölnek, a tanyaközpont túlsó szélén talán fény is derült a titokra. Egy gondozott gyeppel bevetett üres telken szobrok, szobortöredékek díszelegtek, ezek szerint egy szobrászműhely alkotása lehet a falmaradvány is? A világhálón tulajdonképpen mindent meg lehet találni: Karcag Éva hozta létre műtermét és alkotótáborát Vasad külterületén. Még egy elhagyatott ház, utána egy tanya, szemmel láthatólag gazdával, és következett újra a homoktaposás.

A távolban már a Gödöllői-dombság tűnik fel

Északkeleti irányban, akácosok majd szántóföldek között vezetett a jelzés, az út menti vadrózsabokrokon már piroslott a csipkebogyó - de hol volt még a dér csípése! Szeptember elején jártunk csupán. A Vasadi (2.) főcsatorna ottjártamkor szárazon tátongó medre fölött egy kis hídon átkelve feltűnt Feketepuszta tanyaépülete, majd alig egy kilométer után Hosszúberekpuszta és a 4-es főút. Az országúton (szerencsére) keveset kellett sétálni, jobbra kanyarodva Hosszúberek házai közé, majd Hosszúberek-Péteri vasútállomására jutottam. Pénztár itt már rég nincs, a nemrégiben kihelyezett jegyautomaták sem működtek. Maradt a padon elnyújtózva vonatra várakozás, és a jegy megvásárlása a kalauztól.

A szakasz teljes fotóalbuma itt látható.

Kéken körös-körül 1. – Az alattomos Budai-hegység

Kék kör 1. szakasz: Hűvösvölgy–Rozália téglagyár 2015. március 15.


A mára már legendássá vált Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatot 1979-ben mutatták be, akkor tizenkét éves voltam. Rockenbauer Pál azóta már rég az égi turistaösvényeket járja, de biztosan boldogan tekint le a felhők közül: Gyenes Károly és csapata előbb a Dunát, majd a Tiszát evezte végig, megszületett a Hazajáró – mindezt a legelső sorozatnak köszönhetjük. Most, a négyszer tizenkettőhöz közeledve épp ideje, hogy én is „elinduljak egy úton”. A kék jelzés közben körbeérte az országot, miért is ne lehetne így menni? A kiindulópont legyen mondjuk Hűvösvölgy, és ide is érkezünk meg...majd valamikor.

A cím némi magyarázatra szorul: talán a kondíció hiánya vagy az épp aktuális fáradtság tette, de igencsak meggyötörte lábainkat ez az alig tizenöt kilométeres út. És hol van még a vége, hol vannak még a keményebb emelkedők? A Hármashatár-hegy–Vihar-hegy–Virágos-nyereg hullámvasút térdet próbáló emelkedőit-lejtőit jártuk március idusán.

A kiindulópont Hűvösvölgy, az első bélyegzőhely a Gyermekvasút állomása. Meglepetésre – a csuda járkált erre mostanában, kommersz egy hely – az állomásépület falán dr. Vízkelety Lászlónak, a Kék túra újra(el)indítójának emléktáblájával találkoztunk. Na, ezt sem tudtam eddig, jó is lesz megjegyezni, felírni, a köz elé tárni! Mint ahogyan az eddigiektől eltérően (Pest megyei piros, Budai zöld) árgus szemekkel fogom figyelni a tájékoztató táblákat, a bélyegzőhelyeket, és minden egyéb, a túra infrastruktúrájával kapcsolatos jelenséget is.

Innen indultunk a Kék körre: Hűvösvölgy, a Gyermekvasút állomása

Szóval Hűvösvölgy, indulás. Szűz kéktúrázóként gondoltam volna, hogy állomási keletbélyegzőt adnak a pénztárban, de nem: a forgalmi iroda előterében bélyegzőpárna és Kék túra-bélyegző várja a pecsételésre éhes túrázót. Aztán már csak az igen forgalmas Hűvösvölgyi úton (sohasem szerettem ezt az átkelést, eléggé beláthatatlan kanyarban fekszik, hirtelen előbukkanó autók veszélye!) kellett túljutni, és a leégett Balázs vendéglő mellett egy kis hídnál elkezdődhetett az igazi Kék.

A régi városhatárt súrolva, a Vadaskerti-hegyet kerülgetve, enyhén emelkedő úton indultunk. A tavaszi hétvége tömegeket csalt ki az erdőbe: futók, kerékpárosok, kutyások, kirándulók nyüzsögtek szinte méterenként, néha nehéz is volt saját tempót tartani. A Glück Frigyes út – majd a végén, az Árpád-kilátónál (az utóbbi időben -pihenő) kiderül, ki is volt ő – a hármashatárhegyi volt vitorlázó-repülőtérre tekint ki, majd éles jobbkanyarral követi Mátyás király vadasparkjának határát, egészen a Határnyeregig.

Ideje a táblákkal, jelzésekkel is foglalkozni: az utóbbi időben a természetjárás – és kiemelten a Kék – komoly kormányzati támogatásban részesült. Itt-ott már találkozni az új típusú, egységes útjelző táblákkal, amelyeken a hely nevén, tengerszint feletti magasságán (ez idehaza újdonság) kívül az összes érintett jelzés iránya, célja fel van tüntetve. A kihelyezés rendszerét nem ismerem, csak reménykedni tudok, hogy a Hűvösvölgy környéki táblákat még festik valahol. A jelzések azonban frissek, felújítottak, és nemcsak a kék sáv. A Határnyeregben azonban még a régi, viseltes fatáblákkal találkoztunk, szinte olvashatatlan feliratokkal. A kéket jelző táblát pedig jóval odébb, az Oroszlán-szikla felé haladva, a hegyoldalnak támasztva találtuk meg.

 Kilátó vagy pihenő, ez itt a kérdés

Következett az Árpád-pihenő, amit nem véletlenül említek most ezen az újabb keletű nevén. Bizony, gyerekkoromban még „kilátónak” titulálták, aztán szép lassan elkezdtek előtte emelkedni a lakóházak, a panorámát eléggé csökkentve. Itt található a Hűvösvölgytől idáig tartó Glück Frigyes út névadójának emléktáblája. A Svábhegyi Egyesület volt elnökének javaslatára épült meg a János-hegyen az Erzsébet-kilátó, és 1929-ben az Árpád-kilátó is.

Böki a csőrömet egy ideje, és most, a jelzés újrafestése után még szembetűnőbb: rendben van, hogy az Árpád-kilátóhoz vezető „omega”, azaz a kék jelzés nagy kurflija hagyomány, de a környéket nem ismerőkben talán kis zavart kelt az egymástól alig pár méternyire futó két kék sáv. Talán egyszerűbb lenne egyenesen továbbvezetni, és egy kék háromszög jelzést kivinni a kilátóhoz? Az ördög tudja...

Fenyőgyöngyéig – talán a felségterületét zavartuk meg? – egy holló kísért minket harsány korrogással, hol mögöttünk, hol pedig előttünk repülve. Egyszer sikerült is lekapni, amint egy fenyőfa ágáról bosszankodott felénk. Mindezidáig gyönyörű, kora tavaszi napsütésben haladtunk, innen aztán jött a feketeleves. A kedvre, sőt, a kondícióra is komoly hatással van a Nap elbújása, a hirtelen feltámadó hideg szél. A Hármashatár-hegy oldalának már ebben a nem sok jót ígérő időjárásban vágtunk neki, a hegytetőn pedig mintha egy hónappal visszapörgettük volna a naptárt, az idő inkább a telet idézte.  

Kissé lehangoló időjárás a Hármashatár-hegyen

A bezárt étteremmel – alternatív bélyegzőhely! – meg se próbálkozva vettük az utunkat a hegy teteje, az átjátszótornyok felé. Az egyik oszlopon ott is van az egyedi, HHH feliratú pecsét. Odaérve egy kisebb csapatot láttunk, akik elmélyülten vizsgálták, de igazolófüzetet nem láttunk náluk. A panoráma még így, borús időben is pazar volt, az ezután következő „hullámvasutazásra” azonban az egyre hűvösebb, szelesebb idő is rányomta bélyegét. Ugyan jártam már itt régebben, de  vagy az évek múltak, vagy a hegyoldal lett meredekebb.

A Virágos-nyeregben ért a következő kellemetlen meglepetés: ősszel még volt itt egy „üvegtigris” (lakókocsiból átalakított büfé), fentük is a fogunkat a  kávéra, de csak hűlt helyét találtuk. Bánatosan bélyegezve láttunk neki a Csúcs-hegy északi oldalában futó Guckler Károly (székesfővárosi erdőmester, erdőfőtanácsos, a róla elnevezett út kiépítőjéről elnevezve) útnak.

A Virágos-nyeregbe érve a Nap is kisütött


Az utolsó tortúra a Csúcs-hegyről lefutó térdgyilkos lejtő volt. Az út ugyan szerpentinezik, de az esése elég meredek, nagyjából a Budai zöld jelzés kiágazásáig. A volt turistaház felé elmenni már nem is nagyon volt energiánk, amolyan „minden mindegy” alapon szaladtunk neki a meredélynek. Előbb egy nyúl ugrott fel előttünk, majd hirtelen nagyobb csörtetés verte fel az erdő csendjét - ami csend volt valóban, errefelé túrázóval nem is nagyon találkoztunk. Egy őz menekült tőlünk alig pár méterre a sűrűben, mögötte hatalmas termetű kutya loholt. Nem lehetett tudni, hogy valamelyik közeli háztól szökött-e meg, vagy kóbor állat volt, tény azonban, hogy a vadat hajtó kutyákat az erdészek, vadászok nem nagyon kedvelik.

Némileg kifacsarva értünk le a szakasz utolsó ellenőrzőpontjáig, a Rozália téglagyárhoz. Az ismétlés itt kötelező lesz, kiindulópontként a következő bélyegzőt is itt kell az igazolófüzetbe nyomni. Már erősen alkonyodott, amikor a Bécsi úton a buszmegállóból az út folytatása, a Köves-bérc és a Kevélyek felé néztünk.

Az első szakasszal megvolnánk...

A szakasz teljes fotóalbuma itt található.