2016. október 19., szerda

Irul-pirul 12. – Ékszerdoboz a dombok közt

Pest megyei piros 12. szakasz – Erdőkertes–Őrbottyán, 2014. július 26.


Ki hallott már Vácegresről? Hogy nem sokan? Kár is, és szerencse is. A Gödöllői-dombság eme kis ékszerdoboz-falucskája megérdemelné a nagyobb nyilvánosságot, de az ember szíve is sajog, vajh mi lesz belőle, ha egyszer népszerű, netán divatos lesz? Erdőkertes és Őrbottyán között jártunk, hamisítatlan dombos tájon kísért végig minket a Pest megyei piros minden izgalma: hol jelzés volt, út nélkül, hol pedig a festék fogyhatott el, lett is belőle egy kisebb – ám kényelmesebb – kerülő.

Július, rekkenő hőség. Aki ebben az időben túrázásra adja a fejét – nos arról is megvan némelyek véleménye, például fölösleges energiapazarlásnak vélik a strandon heverészés helyett. Vallom azonban, hogy a „nincs rossz idő, csak rossz turista” mondás nemcsak téli fagyban, vagy őszi esőben használatos, ha bizsereg a talp, menni kell.

Erdőkertes legszélén, Háromháznál kezdődött a piros tizenkettedik szakasza, annyi könnyebbséggel, hogy az előző etap végén emlegetett éhség-szomjúság itt nem kínzott. Jól felszerelkezve vágtunk neki tehát a Vácegresre vezető aszfaltútnak, majd pár lépés után az Egres-patakot kísérő nagy üres térségnek, amiről egy tábla tanúsága szerint hamar kiderült, hogy a tűzszerészek egyik lőszermegsemmisítő területének szélén ballagtunk.

Az Egres-patak mentén

Egy éles balkanyar után egy hevenyészett, földre dobott faágakból összehordott átkelőn kereszteztük a patakot, majd a Humniszko szántóföldes-erdős domboldala után egy útmenti keresztnél értük el ismét az Erdőkertesen elhagyott aszfaltot. Kisebb dombocska után maga a mesevilág következett. Vácegres kicsiny, 870 fős falucska a dombok közé szorítva, szerencsére elég távol Budapesttől, Váctól, Gödöllőtől ahhoz, hogy a közelmúlt agglomerációs őrülete elsodorja, megváltoztassa, nincs lakó- vagy ipari parkja, sem bevásárlóközpontja a falu szélén. Van azonban számos gyönyörű régi háza, temploma, emlékműve, és – nem utolsósorban – meggyfája.

Valaki ugyan (de sietős lehetett az útja...) egy, a kanyarokat levágó piros kereszt jelzést is felfestett a faluban, de semmiképp sem érdemes erre menni, tekeregjünk inkább az „egyet jobbra, egyet balra” elvet követve az utcákon! Észre sem vesszük, hogy a szomszéd dombra kapaszkodtunk fel, és a templom tornyára szinte lefelé tekintünk. 

Vácegres mesevilága a szomszéd dombtetőről

A falut északkeletre elhagyva a Gyömrő–Pécel között megszokott tájon vezetett az út, egyik oldalt erdősávval, a másikon enyhén a lejtőre hajló szántófölddel. A gond csak akkor következett, amikor a másik dombhátra kellett átmenni, a mezővédő erdősávban ugyanis egy lábnyom nem sok, annyi út sem volt. A bozótba betekintve azonban találtunk jelzést, elég nagyot és követhetőt ahhoz, hogy csalánon-tüskén áttörve követhessük. A pár méteres, de annál küzdelmesebb dzsungelharc jutalma egy széles, kijárt földút volt, Kéripuszta felé.

A lucernaföldek között vezető szekérútról furcsa, fehér gömböket pillantottunk meg, pont a völgytalpon, a nádas között. Mintha földre szállt idegen lények telepe lenne, közelebb érve derült ki valódi mivoltuk, az eső ellen fóliába csomagolt szénabálák voltak. Az idő itt már egyeneen csodálatos volt, az Erdőkertes után nem sokkal tornyosuló felhők eloszlottak, ám hoztak némi friss levegőt, a reggeli izzasztásnak nyoma sem volt. A lucernásból – de szeretném egyszer látni is, nemcsak hallani – fürjek pitypalattyolása hallatszott, kicsivel odébb őz dugta ki a fejét, és pár perc békés nézelődés után iramodott csak meg.

Egy kíváncsi őz a lucernásban

Innen már nyugodtnak, békésnek tűnt a folytatás Őrbottyánig, de ismét szembesülnünk kellett azzal a tudattal, hogy a festék (és a jelzésfestők munkakedve) előbb-utóbb bizony elfogy. Le kellett volna térni balra egy, nem túlzottan szép és romantikus erdőben, néztünk is egy gyanús elágazást, de mivel nem volt jelezve, mentünk tovább. Így az utolsó nagy kaptató helyett megkerültük a hegyet, és egy vadföld szélén végigevickélve jutottunk el újra a piros sávjelzésre az erdő túlfelén, egy fából készült sorompónál. Újabb vadföldek után az alföldi szakaszról már untig ismert homoktaposás következett, aztán az Equus lómenhely kerítése mellett értünk be végre-valahára Őrbottyánba. Közeledett a túra vége, a Rákóczi Ferenc útról már a Pilis és a Visegrádi-hegység csúcsai tűntek fel. A Vak Bottyán utca kereszteződésénél elköszöntünk a piros jelzéstől, és már csak az állomásig kellett elkutyagolni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése